Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 60. szám

2 : 0, az FTC javára. A szerk.) — Jól ment akkoriban, mert három nap múlva hat tartalékkal 1 :0-ra megvertük a Honvédet. Szepesi György szerint én voltam a mezőny legjobbja. Állítólag akkor, azon a meccsen mondta rám először a rádióban, hogy „gumiember"... — Három év a Ferencvá­rosnál. Hogyan emlékszik erre? — Érthető nosztalgiával. Azóta is, ha tehetem, egyet­len Üllői úti meccsről sem hiányzóm. A Fradiban részese lehettem néhány nemzetközi sikernek és az 1962—63-as bajnokságnak. Eljutottam a világ sok országába. Nagyon sok barátom volt, így példá­ul Novák, Dalnoki, Rákosi, de nyugodtan mondhatnám az egész csapatot. Szomorú em­lékem? Sérülés miatt estem ki a Tokióba utazó olimpiai ke­retből. Talán ez az egyetlen szívfájdalmam . . . 1965 vé­gén, mint fiatal házas, lakás­gondok miatt költöztem le Dunaújvárosba. Marasztaltak, de én hajthatatlan voltam. Ki tudja, lehet, hogy hibáz­tam? A Fradinál akkor sza­ladt a szekér, Géczi jól védett. Sorozatban nyerték a meccse­ket, én nem hiányoztam ... — Miért nem látjuk az öregfiúk csapatában? — Egyrészt nem hívtak, másrészt alig van időm. Egyébként néhány napja újra védek! A lakásom közelében levő KISTEXT kapusgondok­kal küszködik. Lehet, hogy mire e sorok megjelennek, már védek — a Budapest I. osztályban... Gyenes J. András 14 A serdülőedző: Horváth Ödön A kicsik, a serdülő II edzése vé­get ért. Az apró, zöld—fehér me- legitős minifutballisták kipirultan, nagyokat fújtatva viháncoltak el a másik edzőpálya mellett. Néhány pillantást vetettek az ott játszó ifikre s jóleső érzéssel vették tudo­másul, hogy számukra egy ideig még tart a sárdagasztás, így nem kell szorongani velük a tusolók alatt. Mögöttük csendesen ballagott az edző. Hosszú zsinóron függő csillogó sípját időnként megfor­gatta a mutatóujja körül, majd amikor beérte a srácokat az építő­anyaggal borított hepehupás úton, odaszólt nekik. — Majd az öltözőben várjatok meg, mert van még mit megbeszél­nünk. Aztán bent a fogasok tövében csendben lekuporodott mindenki, az edző pedig elmondta, hogy szombaton a nagymeccs előtt ta­lálkoznak a pályán. Ugyanis ezút­tal ők lesznek a labdaszedők. Megbeszélték továbbá a vasárnapi programot, amikoris az Építők pályán randevúzik a társaság, ahol edzőmérkőzésre kerül sor a hazai­ak ellen. Eztán kedélyes fürdés következett, majd mindenki szed­te a cókmókját s indult hazafelé. S mielőtt kiléptek volna az ajtón, tisztelettudóan odaköszöntek a mesternek. — Csókolom Ödön bácsi. Hogy ki mennyire ismeri a halk szavú, a felesleges beszédet kerülő, munkájában, cselekedetei­ben mindig meggondolt, körülte­kintő edzőt? Nos azt az apró srá­cok is tudják róla, hogy régen ismert focista volt, azt is, könnyű vele barátságot kötni s, hogy sze­reti is kis barátait. De arról is bizonyságot kaptak, hogy a csen­des modor mögött igenis megvan a kellő szigorúság is. S tudják azt is, hogy Ödön bácsitól sokat lehet tanulni. Nem csupán a játék forté­lyait, de a futball szeretetét is ok­tatja. Ennyit talán minden kis ta­nítványa tud róla, többet csak azok, akik végigkísérték pályafu­tását a III. kerülettől a Ferenc­városig. Óbudától, ahol felnőtt, az Üllői útig, ahol élvonalbeli labdarúgó lett, ahol egy emléke­zetes bajnokságot nyert csapat tagja volt, ahol esztendőkön át okította a gyerek és felnőtt játé­kosokat s ahol dolgozik ma is. Játékospályafutása jóval többet ígért annál, mint amennyire vitte. Míg másokat többnyire kézen fog a szerencse, tőle hamar elfordult. Egy balszerencsés térdsérülés ma­radandó nyomot hagyott, olyant, ami aztán már mindig emlékez­tette arra, hogy bárhogy edz, bármennyit is dolgozik, nem olyan értékű labdarúgó már, mint annak előtte. (1947-től 1953-ig futballoz­tam a Ferencvárosban. Jól kez­dődött minden, tizenhárom mécs­esig ment mint a karikacsapás. Akkor a Debrecen ellen a mérkő­zés vége felé kapásból akartam kapura rúgni a labdát. Akkor ugyanis még divat volt kapásból gólt lőni. Nos jól jött a laszti, rá is fordultam, el is találtam ren­desen. De engem is eltaláltak. Ráadásul a térdem. Az egyik vé­dő érkezett és széttalpalta. Meg­sérültek a szalagok is, a térd pe­dig nem játék, ha az tropára megy, vége a futballkarriernek. Én még ugyan játszottam sok évig, de nem úgy, hogy egészsé­ges lábbal tudtam volna, Akkor az én helyemre került be a fiatal Kocsis. Ő ugyan nagyszerű futbal­lista volt, de akkor az első három mérkőzésen nem ment neki seho­gyan sem a játék. Aztán a negye­diken, a Kispest ellen már brillí­rozott s attól kezdve nem lehetett kiszorítani. Amikor felgyógyul­tam, még sokszor játszottam, de végülis csak hatodik csatár vol­tam, aki szükség szerint játszott hol ezen, hol azon a poszton. Ötvenháromban aztán ellentétem támadt az akkori edzővel s mivel a Vasas hívott, elmentem. Ott is játszottam még egy ideig, majd visszavonulásomig, a Pénzügyőr­ben szerepeltem. Ott beszéltek rá, hogy menjek el az edzői tan­folyamra. Eleinte nem fűlt hozzá túlságosan a fogam, de csak el­mentem. Ott is maradtam edzős- ködni, előbb az ifiknél, majd a nagycsapatnál dolgoztam. Egyszer rájöttem, hogy az orromnál fogva akarnak vezetni a játékosok, s egy olyan meccset játszottak, ahol ko­reográfiája volt a góloknak, akadt amelyiket a kapus kezéből fejel­tek a hálóba. Mivel nem szeretem, ha baleknak néznek, így aztán nagy patáliát csaptam. Háború 4 |

Next

/
Thumbnails
Contents