Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 59. szám
,LóróJ-lóra” - így ni. ÚTON A CSÚCS FELÉ (A magyar sport és egyesületünk tavaly visz- szavonult kiválóságának életét és pályafutását bemutató folytatásos „kisregényünk" harmadik része következik, amelyben Magyar Zoltán első Európa bajnoki szereplésének és sikerének előzményeivel ismerkedhet meg az olvasó, azokkal a lépcsőfokokkal, amelyek a csúcsra vezettek.) Nincs mese, mégiscsak tornász lesz belőlem — mondhatta ki magában Magyar Zoltán, azután, hogy 1968-ban úttörő olimpiai bajnoki összetett versenyt nyert Budapesten, s ennek elismeréseképpen meghívást kapott az ifjúsági válogatottba. Akkortájt a magyar férfi tornasport messze a női szakág mögött járt, bármennyire is élt a vágy a válogatottakban, hogy közelebb kerüljenek a világ élvonalához, szerepléseik vajmi kevés sikerrel kecsegtettek. Az akkori helyzetet, a megmásíthatatlannak látszó erőviszonyokat jól jellemezte Bordán Dezső, a férfi válogatott jelenlegi vezető edzőjének egy későbbi nyilatkozata, miszerint a magyar tornászok mást sem tettek a 60-as évek világversenyein, mint tisztelettel gratuláltak legyőzőiknek. Bordán maga is a sok fiaskót látott együttes tagja volt, a legszorgal- masabbikak egyike, aki sohasem tehetett szemrehányást magának, hiszen példmutatóan dolgozott. Ilyen légkör övezte tehát a 60-as évek végén a magyar férfi tornasportot, s még az ifjúsági korú versenyzők is tisztában voltak azzal, hogy mi a helyzet, egyszóval milyen is a szomorú valóság. — Nagyritkán külföldi tornászkiválóságok is megfordultak Budapesten, így az olasz válogatott, élén Menichellivel és Carminuccival, s persze a japánok, a csodálatos és felejthetetlen Endovai, akinek a neve és tornásztudása valóban fogalom volt számunkra. A gyakorlataikat látván kénytelen-kelletlen feltettük a kérdést egymásnak és magunknak: vajon egyszer az életben eljuthatunk mi is erre a szintre, fel- vehetjük-e a versenyt a csodálatos „japok- kal"? Magyar és a vele egyívásúak joggal kételkedhettek, s pusmogtak azon az öltözőben készülődve, vagy az edzésekről hazamenet, mert bizony ezidőtájt magyar férfi tornász még az európai tízes ranglistára sem tudott felkerülni. A nagy elődök közül Csányi Ray- mund már visszavonult, s mögötte következők pedig vagy az erővel, vagy a technikával, vagy éppen a szorgalommal álltak hadilábon. — Vígh László olykor-olykor a felsorakozott versenyzők előtt rövid beszédet mondott — folytatja emlékezését Magyar Zoltán. — A feladatainkról beszélt, s arról, hogy a félmegoldások sohasem járhatnak sikerrel, egyszóval vagy mindent beleadunk, vagy kár az egész, csak lopjuk a napot. A „hegyibeszédek" végén többnyire már harsogott a hangjától a terem, s többnyire teljes joggal, merthogy egyikünk-másikunk mindig felbosszantotta. Vígh pedig tornával büntetett. Nem mondom, olykor-olykor elcsattant egy-egy pofon, de még annál is rosszabb volt, ha a tanár úr megduplázta a tervezett adagot. Lám, még ma is így mondom, tanár úr, merthogy a mesterem sohasem kínálta fel a pertut, tartanom kellett a távolságot. Barátságról szó sem lehetett köztünk, s még azt is elárulhatom, hogy tulajdonképpen pályafutásom végéig tartanom kellett Víghtől. Kivételt talán csak az 1979-es világbajnokság előtti felkészülési szakasz jelentett, no és az utolsó nekifutást megelőző néhány hónap, amikor semmi mással sem foglalkoztunk, csak a tornával. Korán rájöttem arra, hogy Vígh életében csak két dolog létezik, a család és a torna, s hogy utóbbi számára nemcsak munkát, hanem szórakozást is jelent. Egyszer elmesélte, hogy az edzések után odahaza nem a televíziót nézi vagy a rádiót hallgatja, hanem az edzésterveit tanulmányozza, új gyakorlatokat „álmod meg". Vígh sohasem volt jó és eredményes tornász, de a legszorgalmasabbak között emlegették. Talán ezzel magyarázható, hogy edzőként is azt az elvet vallotta, hogy többet ér a szorgalom, mint a tehetség, s ezt éreztette is a hiányosságaikat verejtékes munkával helyettesítő versenyzőkkel. Talán nem bántom meg azzal, ha utólag szakbarbárnak nevezem, mert bizony soha mással nem példálózott, mint a tornával, s ha ne adj isten, mégis változtatott a szokásán, úgy egy másik sportágból merített példát. Már az is egy kicsit faramuci volt, hogy az öltözködése és a hajviselete sohasem felelt meg a korának, pedig a hozzá hasonló korúak, a 30 év körüliek mindig is igyekeztek követni a divatot. Ha most valaki azt kérdezi tőlem, hogy akkor mégis mi a csuda tartott meg Vígh László mellett, s nem taszított el elsősorban neki köszönhetően a tornától, hát, bajban lennék a válaszadással. A 17 fős csoportunkból három év leforgása alatt 15-en továbbálltak. Maradt „Sivi", azaz Sivadó János, no és jómagam. Pont mi ketten, akik miatt akár meg is őszülhetett volna Vígh László. Talán az lehet minden magyarázata, hogy az olykor fellángoló ellenszenvet, s bizony némelykor a gyűlöletet is legyőzte a tisztelet, Vígh László szakmai tudásának becsülése. Annyira már mi is értettünk a tornához, hogy bírálatot mondjunk, s ehhez jött még az is, hogy útón-útfélen minden edzőtől csak azt hallottuk, hogy a Vígh — profi ... Először 1965-ben Erfurtban rendezték meg a szocialista országok tornászreménységeinek nagy seregszemléjét, az Ifjúsági Barátság Versenyt, vagy ahogy kezdetben nevezték ezt a ma is tekintélyesnek számító parádét, az Olimpiai Reménységek Tornáját. Magyar Zoltán 1970-ben Gottwaldovban mutathatta be először tudását, s hogy milyen mezőnyben, arra egyetlen vetélytárs nevének említése is elegendő minősítésül: az egyéni összetettben, s azon kívül a gyűrűn, a korláton és a nyújtón is a szovjet Nyikolaj Andrianov győzött, a későbbi összetett olimpiai és világbajnok. Felsorakoztak mellette a szovjet, az NDK-beli, a csehszlovák és a bolgár kiválóságok is, egyszóval azoknak az országoknak a képviselői, akik akkor és ma is főszerepet játszanak az európai tornasportban. * ♦ 16
