Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 59. szám

Ők hárman jöttek ki először az öltözőépületből. A három edző. A játékteret övező vaskerítésnél megálltak s beszélgetni kezdtek. Aztán szállingóztak már a gyere­kek is, ki melegítőben, ki amúgy legényesen kis rövid zöld gatyá­ban, labdát pofozgatva maga előtt. Egy csoport a füves pályára sétált megint mások eltűntek a szürke épület mögött. Az edzői „koronatanács" is befejeződött, ketten, Albert Flórián és Perlaki István ment a füvön labdázgatók- hoz, míg a harmadik szakember, „Api" pedig az épület mögött eltűnő srácok után. A homokos pályán tréninge­zett a Ferencváros harmadik ifjú­sági csapata, s ennek a társaság­nak a szakmai vezetője „Api" azaz Horváth László, a zöld—fe­hér klub egykori csupaszív s megbízhatóságáról híres védőjáté­„Api" a Pápai Húskombinát egykori dolgozója zsenge ifjúko­rában a helyi Kinizsi együttesé­ben játszott. Méghozzá nem is rosszul. Gyors volt, lendületes, energikus s harcos, hátvédnek kel­lett lenni a talpán annak, aki nem akarta csak a fiú hátát néz­ni a meccseken. „Api" ugyanis szélsőt játszott. Jobbszélsőt, s el- viharzásai az oldalvonal mellett a legritkább esetben váltottak ki osztatlan elismerést védőkörök­ben. Történt egyszer, 1962 tava­szán, Húsvét napján, hogy nagy­csapat, a Ferencváros látogatott el a vidéki városba, hogy barátsá­gos alapon megmérkőzzön a já­rási bajnokságban szereplő Kini­zsivel. Nos, ami a végeredményt illette, az nem volt kifejezetten hízelgő a hazaiak számára, hiszen nem kevesebb, mint tizenhat gólt tömtek a fradisták a hálójukba. Horváth Lacinak mégis örök em­lék marad ez a nap. Ezen a délu­tánon figyeltek fel rá az élvonal­beli egyesületnél s meghívták a fővárosba egy újabb próbajátékra. A fiatalember itt sem vallott szé­gyent, így hamarosan a Ferenc­város igazolt labdarúgója lett. Tizennyolc esztendős volt akkor s előbb az ificsapatban kellett még bizonyítani. Ott még szintén csa­tárként kezdte, mígnem egyszer hiány volt hátvédben, mire ő je­lentkezett s azt mondta, szívesen hátramegy kisegíteni. „Beugrott" egy új szerepre s aztán ott is ra­gadt a balhátvéd poszton. Élete abban az időben nem volt kifeje­zetten változatos, távol a család­tól, egyedül élt itt a fővárosban, kint lakott a pályán, a „Villa Neg­rában" az egykori Rudas vendéglő egyik szobájában s jóformán min­den idejét a sporttelepen töltötte. E látszólag unalmas életet egy dolog oldotta, mégpedig, hogy La­ci nagyon szeretett futballozni s, hogy élt-halt a zöld-fehér klubért. 1964-ben újabb feledhetetlen dátum következett, Győrben elő­ször felölthette magára az első csapat mezét. Ünnep volt ez a ja­vából s a csodálatos hangulatot csak tetézte, hogy győztes együt­tesben játszhatta első élvonalbeli mérkőzését Laci. Később még sok szép sikerben, pompás diadalban volt része a Ferencvárosnál. Két bajnoki aranyérmet őriz, játszott a VVK győztes együttesben s ott volt nem egy nagy nemzetközi vetélkedésben. A szép napok, hetek, évek las­san elszálltak s egy mérkőzésen nagyot fordult Horváth Lászlóval a világ. A világhírű Internazionalé ellen játszottak kupameccset s ne­ki kellett kikapcsolni a játékból a villámlábú, s a kapu előtt életve­szélyes Jairt. Kemény, látványos csatát vívtak egymással, összecsap­tak egyszer, összecsaptak még egyszer, mire az olasz kispadról felugráltak a vezetők, berohantak a bíróhoz, az pedig odament a fe­rencvárosi védőhöz s öltözőt mu­tatott neki. S az a játékvezetői karmozdulat lényegében véve megszabta további pályafutását is. Kikerült az első csapatból, helyére más került, ő meg amolyan „fre- goliember" lett. Hol játszott, hol nem, ha beállós kellett odatették, ha jobbhátvéd, akkor arra a poszt­ra, aztán amikor a régi „tulajdo­nos" felépült, neki megint nem jutott hely. Amikor 1969-ben a Haladás­hoz kívánt igazolni, elengedték. Megnősült, de nem volt maradása a vasi városban. Régi mestere, La­kat dr. Tatabányára hívta s „Api" összecsomagolt. 1970-től öt éven át játszott a Bányászban s megint elégedett, boldog ember lett. Szin­te minden meccsén szerepelt klub­jában, amely kétszer elnyerte a KK díszes trófeáját. Kétszázegy élvonalbeli bajnoki mérkőzés után köszönt el a legjobbak vetélke­désétől, de a futballt még nem tudta abbahagyni. Budafokra hív­ták, a másodosztályú együtteshez, s ő ment. Itt is emlékezetes éveket töltött, sok izgalmas meccset ját­szott, aztán amikor volt ideje s otthon mérkőztek a Fradisták, mindig ott ült az Üllői úti lelátón. Máshol játszott, de mindig haza­járt az FTC-hez. Az elmúlt évben az ifi három­nál megüresedett egy edzői állás. A szakosztály vezetőinek nem kel­lett messzire menni, hogy betölt­sék a státuszt, mindössze meg kel­lett kérdezni „Apit", hogy lenne-e kedve foglalkozni a srácokkal. Mi­vel kedve is volt s oktatói képesí­tése úgyszintén, az „üzlet" meg­lehetősen gyorsan létrejött. Hogy milyen edző Horváth László? Nos olyan, aki szereti a gyerekeket, szereti amit csinál s mindig megköveteli a rendes, fe­gyelmezett tiszteséges munkát. Lelkiismeretesen tanítja a sráco­kat, sok időt szentel az erőfejlesz­tés mellett a technikai képzésre. Mint mondja, erre a sok idő is ke­vés. („Tudom közhely amit mon­dok, elcsépelt dolog, mi több meddő sirám, de fájó tény. Hiá­nyoznak, borzasztóan hiányoz­nak azok a régi grundok. Ahol a legtöbb alapvető dolgot már meg­tanulta a gyerek s az ottani jegye­ket hozta magával az egyesületek­be. Ma még az ifjúsági csapatoknál is alapelemeket kell tanítani, kü­lönböző rúgásfajtákat, fejelést, üt­közést. Régen az ilyesmikre nem kellett pocsékolni a drága edzés­időt. Gond az is, hogy a mostani gyerekek nincsenek együtt a nagy­csapattal. Nem látják őket nap mint nap, hogy eltanuljanak tőlük egy-egy cselt, vagy akár csak a mozgást. De régebben nem csupán a felnőtt gárdában voltak egyé­niségek, hanem még az ifik kö­zött is akadt nem egy olyan lab­darúgó, aki után ment a többi. Ilyen volt Géczi, Szőke Pista, Varga, de még sorolhatnám a ne­veket. Sajnos ami az önképzést illeti, abban sem élenjárók a mai gyerekek. Ha látták volna, hogy finomított egy-egy mozgássort, rúgásfajtát annak idején Albert, Varga, Novák, vagy Páncsics. De még a saját példámat is ide sorolhatnám. Amikor idekerültem a Fradi ifihez, a bal lábamról csak annyit tudtam, hogy arra is kell futballcipő. Aztán elkezdtem gyötörni, míg legalább elfogadha­tó szinten tudtam vele rúgni, passzolni. Ehhez persze az kellett, hogy pluszban is dolgozzak vele. A mai gyerekek is szeretnek fo­cizni, van is közöttük több ügyes játékos, de náluk nem a fő helyen áll ez a csodálatos sport. S azt hiszem hiába mondon el unos untalan az enyiméknek, hogy mi­lyen nagy dolog, milyen nagysze­rű tett itt a Ferencvárosban ját­szani. Úgy érzem, ma még nem érzik ennek értékét s talán akkor jönnek rá igazán, ha ők is időseb­bek lesznek, ha már ők is csak emlékeznek az itt játszott mécs­esekre, az itt kivívott győzelmek­re . ..") A bemelegítés után kiskapus játék következett s ment egészen sötétedésig. Aztán jött a neheze. Sok vágta, még több láberősítő gyakorlat s egy kis felsőtest gyöt- rés. Már alig lehetett látni, amikor a csapzott társaság az öltözőbe vonult. Télen ugyanis hamar beeste­ledik. V. S. 13

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents