Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 59. szám
Kispéter Mihály halálának 15. évfordulójára így él emlékezetűn 1919-ben született, Szegeden. Pályafutása innen, a Tisza- parti városból indult. Később a Szolnoki MÁV nagyszerű együttesében játszott. 1946- ban került a Ferencváros csapatához. A magyar válogatottban 1941 és 1953 között tizenegy alkalommal játszott. A Ferencváros 1948—49-es bajnoksága idején egész szezonban nyújtott teljesítményével ő érdemelte ki az év játékosa címet. A kitűnő középhátvéd nagyszerű fizikai adottságokkal rendelkezett. Közel 190 centis magasságát és 90 kilóját kitűnően kamatoztatta a játékban. A levegőben valósággal legyőzhetetlen ellenfél volt, korlátlan úr. Ballábbal pedig az akkori élvonalban alig rúgtak nála jobban. Helyezkedési érzéke, szerelési készségé átlagon felüli volt. Lelkesedésével és sport- szerűségével mindig kivívta az ellenfelek és a közönség elismerését. Amikor 1948-ban a Ferencvárost a felfüggesztés, a betiltás fenyegette, ő volt az, aki Nádas Adolf elnökkel együtt elment a legmagasabb körökig. Elmondta azokat a hibákat, amelyekért valóban a Ferencváros a felelős, de azokat is, amelyek átvállalására az egyesület, a csapat semmiképpen sem hajlandó. Egyértelműen visszautasította azt, hogy különböző felelőtlen csoportok mesterkedései miatt megbélyegezzék az egész zöld—fehér klubot. 1957-ig játszott a Ferencváros csapatában. Rövid, alig kilenc esztendős edzői pályafutása bővelkedett sikerekben. Úgy a Ganz-Mávagnál, mint a Budapesti Honvédnál korszerű, kiváló csapatokat kovácsolt össze. 1966. január 19-én este, a tatai edzőtáborban az edzők jó hangulatú mérkőzést játszottak a tornateremben. Kispéter Mihály is bemutatta régi tudását, nagyszerű ballábas lövéseit. Váratlanul lecserélését kérte. Leülve a kispadra néhány perc után feje lecsuk- lott. 47 éves korában szívroham végzett vele. A JÁTÉKOSTÁRS Mészáros József, 1947-től 1957-ig csapattársa volt: — Először a Ferencváros mexikói túráján játszottak egy csapatban, amikor mint a Kispest kölcsönjátékosát vittek magukkal a zöld—fehérek Puskás Öcsivel együtt. Kispéter Mihály az első perctől szeretettel, barátsággal fogadott, megkönnyítve számunkra a beilleszkedést. Cseppet sem éreztük idegennek magunkat. Talán ennek a fogadtatásnak is szerepe volt abban, hogy a hazaérkezés után kértem átigazolásomat az Üllői útra. Miska személyiségével már az első találkozáskor nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Talán ő volt az egyedüli olyan játékostársam, akire korlátlan tisztelettel néztem föl, pedig jóformán egykorúak voltunk. Társaságban lehetetlen volt kivonni magunkat hatása alól, annak ellenére, hogy ő sohasem törekedett arra, hogy középpont legyen. A feltű- nősködés, hivalkodás távol állt tőle, rendkívül szerény, mindenféle sztár allűrtől mentes ember volt. Amikor csapatunk az ötvenes évek legelején nehéz helyzetbe került, a pályán és a pályán kívül egyaránt erején felül vállalt. Mérkőzésről mérkőzésre csúcsformában játszott. Pusztán a mai fiatalok kedvéért mondom el, hogy mi akkoriban olyan „haláltáncot" jártunk, mint most, az MTK-VM. Sorsunk az utolsó Salgótarján elleni Üllői úti mérkőzésen dőlt el. Miska úgy játszott, mint a tanár, nem egy-két embert, de egy egész csatársort lefogott. Győztünk, és bentmaradtunk. A 90 perc annyira kivette minden energiáját, hogy az öltözőben percekig meg sem tudott szólalni. Ahogy erőt vett magán, felállt, és sorban, minden játékostársának megköszönte a helytállást. Ő köszönte meg, aki a legtöbbet tette. Akinek döntő szerepe volt a sikerekben. Súlyos műtétemet megelőzően néhány nappal 1980. november elsején több régi neves ferencvárosi játékos sírján helyeztük el a kegyelet virágait az egyesület és a labdarúgószakosztály nevében, így természetesen Kispéter Mihályén is. Rövid beszédemben emberségére, sportolói helyállására emlékeztem. El-elszoruló szavakkal elevenítettem fel a régi sikereket, a nagy csatákat, azokat a perceket, amikor győzelem, vagy fájó kudarc után a mérkőzéseket követő vacsorákon együtt énekeltünk. Igazi családot alkottunk, és azt hiszem, hogy pontosan ez az összetartozás tehetett minket oly sokszor „verhetetlen tizeneggyé". Most, amikor újra magam előtt látom szálfa termetét, csak egyet sajnálok nagyon, ma már nem ülhetünk ott az edzői kispadon, akár nemes ellenfélként is a felejthetetlen, drága Misával. AZ ELLENFÉL Hidegkúti Nándor nemcsak ellenfele, de közel húsz alkalommal az „A" és a „B" válogatottban parnere is: — Ő volt az az ember, akire azt hiszem, senki nem tudott rosszat mondani. Tisztelték, becsülték, a konkurrens klubok játékosai, vezetői is. Amikor valami szemet szúrt neki, halkan hozta környezete tudomására. Sohasem hallottam kiabálni. Mindig érvelni próbált. Alaptulajdonsága volt a higgadtság és a nyugalom. Pontosan ezért kellett különös figyelemmel lenni minden szavára. Egészen biztos, hogy olyat mondott, amit meg kellett szívlelni. Egyike volt azoknak, akik a negyvenes- -ötvenes években a hazai labdarúgó élet vezéregyéniségei voltak. Ez nem kis rangot jelentett, mert akkoriban nagyon sokan voltak olyan játékosok, akik tudásukkal, személyiségükkel olyan rangot vívtak ki, hogy felnéztek rájuk. Kispéter Mihály ilyen egyéniség volt. Én, aki ellenfélként sokszor álltam vele szemben, — ha lehet azt mondani —, kalapot emelve figyeltem azt az iszonyú erőfeszítését, amelyet az ötvenes évek elején folytatott, a nevétől és kiemelkedő 4
