Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 58. szám
Méltó kézbe került a Toldi-vándordíj Nyilasi Tibornagy elődök nyomdokain — Ejha — reagált, nem tettetve a meglepődést, Nyilasi Tibor, az FTC válogatott középpályása a hírre, amelyet volt szerencsém közölni vele. (A válogatott keret tatai edző- táborozása idején, amikor a napok nem teltek éppen üres egyhangúsággal, azt újságoltam el neki, hogy az 1980-as esztendő teljesítménye alapján ő nyerte el azt a díjat, amelyet az egyesület régi, neves játékosa ajánlott fel, a nemes veretű serleget.) Toldi Géza, aki e vándordíját felajánlotta és alapította egynéhány évvel ezelőtt, valamikor (és ezt csak az egészen fiataloknak, ha úgy tetszik, az újszülötteknek említjük) az FTC negyvenhatszoros válogatott labdarúgója volt. Emlékezetes mérkőzéseinek még számát is nehéz lenne felsorolni, tény, hogy annak idején háromszor nyert bajnokságot egyesületével („benne volt' a Ferencváros 100 százalékos bajnokságában is), 1934-ben az angolok ellen először győztes csapat tagja volt, valamint 1938-ban részt vett a franciaországi világbajnokságon, ahol ezüstérmet nyertek válogatottjaink. A vándordíját alapító méltatására (aki jelenleg hetvenkettedik évét tapossa, és igazán kitűnő egészségnek örvend) engedtessék meg, hogy néhai Hoppe László könyvéből ragadjunk ki néhány mondatot: „Ő személyesítette meg a régi Fradi-stílust, ő őrizte meg a Schlosser-hagyományokat. Nem ismert elveszett labdát és nem ismerte a leállást, a pihenést. Robogott és rombolt, épített és tört-zúzott, robbanékonyságával és lendületével vitte előre egész csapatát. Nincs is azóta olyan „tank", akihez hasonlítani lehetne! Maga volt a Fradiszív, — budai gyerek létére." Ö volt Toldi Géza. — Ejha — így, Nyilasi Tibor, miután megtudta a számára is váratlan hírt. — Valóban nem gondoltam rá, hogy nekem adják idén a serleget. Igaz, a tavaszi idény végén már kezdtem belejönni a játékba, ősszel pedig egészen jól ment, de valahogy nem jutott eszembe, hogy én kaphatom. — Mégpedig a Ferencváros — Videoton mérkőzés előtt adják át ünnepélyesen! — Újabb fordulat — gondolkozik el. — Reméljük, nem lesz korai az ünneplés. A Videoton ellen ugyanis az Üllői úton is mindig nagyon nehéz mérkőzéseket vívtunk, itt aztán nem mehetünk biztosra. Ha visszagondolok, mennyi borsot törtek a fehérváriak az orrunk alá. Kikaptunk tőlük az ősszel, kikaptunk tőlük előtte a Fradi-pályán, mégpedig 5 : 2-re. Van tehát törleszteni valónk. Jelenleg is előttünk állnak a bajnoki táblázaton, és nem is titkolják, meg akarják nyerni a bajnokságot. Csakhogy, mi is meg szeretnénk nyerni. Mivel két bajnok nem lehet, feltétlenül le kell győznünk őket. — És sikerülhet? — Sikerülnie kell! De nagyon kell vigyáznunk, nem szabad beleesnünk a csapdájukba. Ők legtöbbször csak arra várnak, hogy a hazai csapat kitámadjon ellenük. Nagyon jól játsszák a kontratámadásokat. Szorosan, keményen védekeznek, megbénítják az ellenfelet, és amikor az mindig nagyobb erőket vet be a támadások hatékonysága, a gólszerzés érdekében, akkor előjönnek, és villámgyors ellentámadásokat vezetnek. Nemcsak a csatáraik, hanem a középpályásaik, és olykor a védőik is. Szinte ők az egyetlen vidéki csapat, amelyik nern ijed meg sehol, mindegy, hogy Újpesten, Kispesten, Angyalföldön, vagy az Üllői úton játszanak. — Mi tehát a teendő? — Ezt majd Novák Dezső megmondja, neki megvannak az elképzelései. Nekünk elsősorban arra kell vigyáznunk, nehogy elragadjon bennünket a hév, a közönség buzdítása, nehogy nekikmen- jünk, csak úgy mindent elfelejtve. Fontos, hogy betartsuk majd a taktikai utasításokat, hogy szem előtt tartsuk a megbeszélteket. A Videotont manapság már nem lehet nagy gólkülönbséggel elverni, „megbüntetni", hiszen érett ez a csapat és pontosan tudja mit akar. Játékosai között vannak tapasztaltak, ravaszak, egyetlen hibáját is képesek kihasználni az ellenfélnek. Csakis akkor győzhetünk, ha résen leszünk. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nekik a kevesebb veszíteni való- jük. Ők ugyanis legfeljebb egy pontért jönnek hozzánk, sőt még egy esetleges balsiker sem kijavíthatatlan számukra, ők nem ilyen pontokra számítanak elsősorban. De nekünk akár egy pontvesztés is végzetes lehet! — Hogyan látja csapata esélyeit a tavaszi fordulóban? — Négy csapat küzd egyenlő eséllyel a bajnoki címért, biztos, hogy régen nem látott verseny- futást izgulhatnak végig tavasz- szal a szurkolók. Négy csapat, mert én teljes joggal ide számítom a Bp. Honvédőt is, és mindegyiknek más és más az erénye. Mi abban bízhatunk, hogy rendkívül jó a sorsolásunk. Jóformán ki sem mozdulunk Budapestről. Mindössze Zalaegerszegre, Debrecenbe és Kaposvárra kell elutaznunk. És ezekben a városokban is vannak pontszerzési reményeink, elsősorban akkor, ha támadójátékunk, idegenben is feljavul. Szóval az egész tavaszi idényben itt tanyázunk a fővárosban, és ez nem hátrány! — De jönnek olyan mérkőzések, mint rangadó a Vasassal a Népstadionban, el kell menniük a Megyeri útra és Kispestre is! — Igen, ez nem vitás. A vetély- társakat le kell győznünk, ha bajnokok akarunk lenni. Ez törvény- szerű, ezt nem lehet elkerülni. Nekünk tehát ezeken a mérkőzéseken múlik majd a bajnoki címünk. Nem partom lehetetlennek, hogy akár Újpesten, akár Kispesten is győzni tudjunk. Hiszen a rangadókon örök a bizonytalanság, a mi közönségünk elkísér bennünket bárhová, ez nagy hajtóerőt jelent a csapat számára. — Véleménye szerint az FTC csapatjátéka is erősödött? — Igen, azt hiszem nem túlzók, ha azt állítom, jobbak vagyunk, mint egy évvel ezelőtt. Kialakult és biztonságosabbá vált a védelmünk. Jancsika egyre többet tud, keménysége, gyorsasága nagy előny, Judik megszokta, hogy nálunk másképpen kell játszani, mint Dunaújvárosban. Nem volt könnyű dolga, de belejött. Rab, ha teljesen egészséges, még mindig válogatott szintű beállós. Takács pedig egészen nagyszerűen bevált balhátvédben. Nem beszélve arról, hogy két kiváló képességű kapuvédővel rendelkezünk, Kakas is, Zsiborás is, messze felülmúlja az országos átlagot. A középpályás sorunk úgy gondolom, adott, sőt néhányan még versenyeznek is egymással. Csatárjátékunknak, mint mondtam, okvetlen fejlődnie kell, ezt kell nekem is segítenem. — Végül beszéljük egy-két szót a válogatott csapatról is! — Meg kell találnunk az összhangot, úgy egymással, mint magában a játékban. Egy csapatban legalább tíz-tizenkét embernek kell nagyon jóban lennie, egymást önzetlenül segítenie, csak akkor képzelhető el siker. Véleményem szerint ebben a válogatottban egyénileg van annyi, hogy ebből a csoportból küzdelem árán továbbjusson. Kérdés csak az, hogy ki tudjuk-e hozni magunkból a lehető legtöbbet. Zsengellér Zsolt 8
