Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 58. szám

LóróMóra”

1953. december 13-a éjszakáján se túl kicsi, se túl nagy fiúcskát segítettek világra az Üllői úti klinika szülőszobáján. A hunyorgó apróság nem sokkal később óriási zenebona közepette már az első étkezést követelte, igazi fiúi elszántsággal, akaratos sírás-rívással.

Néhány óra elteltével a boldog és büszke édesanya nagy óvatosan magához ölelhette a pólyába bugyolált csöppséget, gügyögött is egy sort neki, miközben a kicsi vonásait fürkészte: „Vajon kire ütöttél drágaságom?" Aztán, hogy a kislegény jóllakottan elcsendesült, Magyarné mintegy magától kérdezve újra a kicsi felé fordult: „És mi lesz belőled, mire viszed Zolikám?"

Zoltánból olimpiai bajnok lett, méghozzá kétszeres, semmivel sem kisebb érdemeket jelentő három világbajnoki, ugyanannyi Európa bajnoki arany tulajdonosa, Világ Kupa győztes: Magyarország örökös tornászbajnoka. Világhírű sportember, minden magyar versenyző példaképe, a Ferencváros és a magyar sport történetének egyik legsikeresebb alakja. Róla szól a most kezdődő, folyatásos történet.

I.

EJNYE ZOLI!

Egy nagybakancsos, ezer szeplős fiatalember valósággal rettegésben tartotta az Ilka utcai óvoda kis látogatóit. Aki csak tehette, az öltöző legtávolabbi sarkába húzódott, ha a vastag talpú, fémmel kivert cipő bokákra és sípcsontokra veszélyes gazdája megjelent, mert a szeszélyes „kiskirály" jobb lába az esetek többségében váratlanul és kíméletlenül lendült meg.

Egyszerűen nem bírtunk vele, de végül csak ráakadtunk a megoldásra, kezd bele Zoltán a jó húsz évvel ezelőtti történet felidézésébe, miközben kajánul nevet, mintha a gyermekkori csínytevések filmkockái előtte peregnének. — Megkértünk egy nagy fiút az utcából, hogy kapja el a vasbakancsút, s ne kímélje, mert ő sem tesz másképpen velünk. Ma sem tudom, hogy megkapta-e a magáét, egy azonban biztos: harcias barátunk egyik napról a másikra lecsendesült.

Zoltánt, mint a hozzá hasonló egykéket, féltő szigorral nevelték szülei, közülük is a nagyobb hatással az édesanyja. Magyar néni pontosságot, tisztaságot, rendszeretetet követelt fiától, aki meglehetősen nehezen állt kötélnek.

— Az óvodában a gombfoci volt a kedvenc játékunk, volt vagy féltucat kabátgombból, műanyagból, s a legkülönfélébb alapanyagokból készült „Farkas Jancsi", megannyi Pelé és Garincha, válogatottak klubcsapatokkal csaptak össze, többnyire irányítóik veszekedésével véget érő csatákban. Az enyéim közül rettenetesen hiányzott egy jól emelő csatár, de hiába is kutattam fel az édesanyám varródobozát, húzogattam ki minden fiókot, se- hogysem akadtam igazán jó „center-anyagra". Aztán, hogy beköszöntött az 1959-es ősz, s vadonatúj kék esőkabátot kaptam, a szép ruhadarabon felfedeztem az „utánpótlást". A legalsó gombra úgy sincs szükség — döntöttem magamban —, s egy óvatlan pillanatban egy nyisszantással megkurtítottam a gombsort. Úgy másfél óráig örvendezhettem, amikor az előszobából vészjóslóan felhangzott az „Ejnye Zoli", s máris tudtam, hogy ennek csak egy nyakleves lehet a vége. Ebből

is kiderül, hogy már óvodásként realista voltam. '

Zoli édesapja mindig is tanár, a földrajz és a történelem tanítója akart lenni, s bár a szép álom nem valósult meg, a szép tudományok iránti érdeklődését megőrizte. Gyakran mesélt fiának, mutatott ismeretlen messzi tájakat ábrázoló képeket, talán úgy igaz, hogy álmainak megvalósulását Zoltán életétől várta. Magyar bácsi a sportot is kedvelte, jól értett a kaucsuklabda irányításához, a vállalati csapatnál azonban sohasem vitte többre. Tavasztól őszig visszatérő hétvégi napirendi pontnak számított a két férfiember kirándulása, vagy a Fradi, vagy a Kinizsi Húsos pályára.

— Igen, a focit apa szerettette meg velem, ha ideje engedte, olykor még a közeli játszótérre is eljött velem: tőle lestem el, hogyan kell a labdát levenni, ügyesen megállítani, s körülbelül oda rúgni, ahova akarom.

Gyakran kerekedett fel a Magyar család a hétvégeken, s kirándult Zoltán keresztapjának Duna-parti telkére, de nyaranta volt csak igazán jó dolga a kislegénynek, amikor néhány hetet Felsődoboson tölthetett, a Bakonyban a nagymamáéknál.

— Akik csak felnőtt emberként ismertek meg, nem is hiszik, hogy nyápic kislegény voltam, soványabb és gyengébb is a velem egykorúaknái. Ezért aztán a nagymama első dolga mindig az volt, hogy becipelt a konyhába, kezembe nyomott egy hatalmas „zsíros deszkát", jól megpaprikázva, megsózva, s csak bíztatott, hogy „majszolj, majszolj kis- unokám, kapod mindjárt a következőt." Eleinte mindig tiltakoztam, de aztán úgy a harmadik nap táján belejöttem, s attól kezdve nem is kellett noszogatni. A helybéli srácokkal nemigen tudtam kijönni. Nemcsak engem, a többi pesti nyaralót sem nézték jószemmel, ha nagyon meg akartak sérteni bennünket, akkor a kerítések mögül csak egyre azt szajkózták, hogy „budapesti huligánok", no meg effélét. Mondtam, tornásznyelven szólva nemvoltam kirobbanó erőben, de azért egyszer sem futamodtam meg a helybéliek elől. Volt egy jó fogásom. Addig-addig forgolódtam az ellenfelem körül, amíg hirtelen el nem kaptam a nyakát, aztán magamhoz húztam, s teljes súlyommal ránehezedtem. Még hatásosabb volt az „akció", ha fogás közben egy gallért is sikerült megragadni, mert akkor még egy kicsit rá is tudtam ijeszteni a támadóra, akinek mindenből jutott, csak éppen a levegőből nem. Persze nemcsak bunyóból és szívet dobogtató hajszákból állt a felsődobosi vakáció, hanem kalandos kirándulásokból, a környező erdők-mezők megismeréséből. Túl sok kárt nem okoztam, de bevallom néhány madárfészket bizony alaposan átrendeztem, s csúzlim is volt, jól célzó. A nagymamámék sohasem fogtak olyan szigorúan, mint a szüleim, de azért Felsődoboson is előkerült néha a pálca, s nem is tudom hány órát töltöttem büntetésben. A legkevésbé a visszatérések napját kedveltem, merthogy tudtam, azután csak nagyobb rend következhet.

Megannyi IX. kerületi sráchoz hasonlóan, Magyar Zoltán is próbát tett egyszer az Üllői úton, a Ferencváros stadionjában. Összefogott két barátjával, s nagy merészen odaálltak az első útjukba akadó edző elé. Azon a napon vagy harmincán jöttek hasonló szándékkal, a próbajáték végén viszont csak három gyereknek mondták azt, hogy másnap visszatérhet.

így

att ZolÉft n.

Ez utóbbiak közé tartozott i

— Odahaza lelkendezve újságoltam a hírt, különösen apa örült a kezdeti sikeremnek, de aztán tapintatosan a tudomásomra hozta, amiről már csaknem megfeleldkeztem: másnap beutalóval Balatonvilágosra utaztunk. A nyaralás után nem mertem többet a pálya közelébe menni, egészen biztos voltam abban, hogy az edző nem felejtett el, s a fejemet veszi, ha felismer. Vajon mire vittem volna labdarúgóként ugyanannál az egyesületnél, ahol tornászként minden elérhetőt elértem? ...

Ugyancsak egy napig tartott Zoltán kitartása és próbálkozása a hegedű mellett. A zenetanár az újonnan jelentkezőtől egy kis dal eléneklését kérte, mire a megszeppent kisfiú rákezdett — merthogy más nem jutott az eszébe — a „Boci boci tarkára". A pedagógus pedig ujjával az ajtóra mutatott.

Decemberben születettként, tehát évvesztesként 1960-ban a IX. kerületi Telepy utcai általános iskolában kezdte meg tanulmányait. A tanévkezdés után nem sokkal édesanyja beíratta a minden kisiskolásnak rendkívül imponáló Harmat József különtornájára, ám Zoltán érdeklődése az első gyakorlás után annyira megcsappant, hogy a második órát már nem is erőltették a szülei.

— Iskolásként is sok baj volt velem, a többieknél is serényebben szaggattam az új ruháim, sok mindent elvesztettem és elfelejtettem, s alig volt olyan osztálytermi és folyósói tömegbunyó, amiből kimaradtam volna. Minek is tagadnám, nem is próbáltam távol maradni az eseményektől, pedig volt okom rá, az énektanárunk spártai módszerekkel büntetett, rettegtünk a hosszú bőrszíjon csüngő hatalmas kulcs csomójától. Volt humora: a lendítés előtt mindig megkérdezte, hogy sóspogácsát kérünk vagy édeset, mintha ez mentő körülménynek számított volna. A válasz után ugyanis csak annyi variáció lehetett, hogy a kulcsok jobbról vagy balról csapódtak volna a fenekünkre. Már elsősként rájöttem arra, hogy hányféleképpen lehet mondani azt az egy szót, hogy Zoli, no és persze arra is, hogy édesanyám előtt soha semmi sem maradhat titokban. Nem értettem a füllentéshez, hol az arcom, hol a hangom árult el, hol meg az osztályfőnököm — hivatalból . . .

ELOSZOR A DOBOGO LEGFELSŐ FOKÁN

A hármas átlag felé süllyedő bizonyítvány megjavulását, s az állandó grundfocizás megszűntét várták Zoltán szülei, amikor 1964 telén fiúkat beíratták a Ferencváros sportiskolájába. A Telepy utcai iskola sportcsarnoknak aligha nevezhető tornatermében ekkortájt együtt gyakoroltak a szakosztály legjobbjai, a válogatott Cser Győző, Tihanyi Endre, az ifjúsági korosztály rangelsői, a „pályakezdők" s a Zoltánhoz hasonló „botladozók" is. Mostanában már nemigen szokás ilyesfajta „vegyes" edzéseket tartani, pedig a kicsik mindig is felnéztek a nagyokra, sokat el is tanultak tőlük.

— Sikó Botond csoportjába kerültem, egészen pontosan emlékszem az első edzés napjára is. 1964. február 28-ra — folytatja történetét Magyar Zoltán. — Csapattársaim többet tudtak nálam, erősebbek is voltak, így aztán iparkodnom kellett, hogy ne lógjak ki a

6