Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 56. szám
zés, s a 33. percben Albert bebizonyította, nem véletlenül volt Európa első számú labdarúgója is. — A szélvész gyors jugoszláv Dzsajics a balszélen már sokszor elviharzott, labdái viszont többnyire rosszul „találtak" el. Mivel jól beszélek szerbül, mondtam neki, hogy a szenzációs elfutások után igyekezzen laposan beadni, a többit bízza rám. így is történt, s amint később az eredménytáblán láthattam, a 33. percben voltunk. Dzsajics elfutott, laposan belőtte a labdát, jól kaptam lábra, és sikerült az egyenlítés. Ha jól emlékszem, Beckenbauer volt az első gratuláló, aztán jöttek a többiek, Novák, Szűcs, s még Jasin is integetett a kapuból. A brazilok nem hagyták magukat, rohamoztak, Pelé nem egyszer alaposan megkavarta a világ- válogatott védelmét, de mindig sikerült közbelépni. — Nekem P. Cesar okozott néhány kellemetlen pillanatot, ör- döngősen cselezett, s nagyon ösz- sze kellett szedni magamat, hogy feltartóztassam, — jegyezte meg Novák. — Egy alkalommal valóban csak az utolsó pillanatban tudtam becsúszó szereléssel menteni. Aztán újabb, a mérkőzéssel kapcsolatos epizódok, emlékek, momentumok elevenedtek meg az Alberttel, Novákkal és Szűccsel folytatott beszélgetésünk alkalmával. — Én a második félidőt már csak a kispadról néztem végig, hogy helyet adjak az ugyancsak válogatott Rochának. — folytatta Flóri. — Ügy éreztem, sikerül a döntetlent kiharcolnunk, de nem sokkal azelőtt, hogy Diego Di Leo mexikói játékvezető lefújta a találkozót, Tostao betalált a hálónkba, és ezzel teljes lett a brazilok öröme: jubileumokon sikerült győzniük a világválogatott ellen. — Felejthetetlen mérkőzés volt, egy életre szóló élmény, s mindig büszkén mondom ha szóba kerül: játszottam a világválogatottban! — így Novák Dezső. — Törőcsik Andris nagyon sajnálhatja, hogy tavaly, amikor meghívót kapott egy hasonló jellegű mérkőzésre, balesete miatt nem tehetett eleget a nagy megtiszteltetésnek. Nehéz megmagyarázni, hogy milyen nagy élményt vesztett ezzel. — Én ma is őrzöm azt a kék dresszt és fehér nadrágot, amelyet a FIFA címerével a mérkőzésen viseltünk, — tette hozzá szinte zárszóként Szűcs Lajos. — Ez a legbecsesebb emléktárgyaim közé tartozik, semmiért sem cserélném el! Szép volt „fiúk"! A visszaemlékezés is. Kozák Mihály Soha nem volt sztár. „Egyszerűen" mindig számítani lehetett, s lehet most is rá. A kézilabda együttes beállósa évek óta a klub egyik legmegbízhatóbb sportolója. Pontosan másfél évtizede, hogy az Üllői útra került Szilágyi István. Azóta fő részese valamennyi sikernek, de ugyanúgy szomorko- dott a balul végződött bajnokságok, kupamérkőzések vagy túrák után, mint a többiek. A „Szacsa" becenév ragadt rá, s ma már a szurkolók is csak így szólítják. Lehet rá mondani, hogy rosszul játszik, de lelkesedés, hihetetlen igyekezet nélkül soha. Szilágyi István Tökölön, a Budapesthez közel fekvő községben ismerkedett meg a kézilabdázással, holott elsősorban a labdarúgás vonzotta igazán. Egy rosszul szervezett toborzó után került le a kézilabdázók közé, s szinte azonnal a beállós posztjára is állították. — Én voltam a legkisebb, így azután azonnal a védőfalba küldtek, bár megvallom egy kicsit idegenkedtem még akkor tizenhárom esztendős koromban a rettenetes pofonoktól, amelyeket egy beállósnak edzésen, mérkőzésen szinte szünet nélkül el kell viselnie, ha támad a csapata. Négy esztendővel azután, hogy nekilátott a sportolásnak, már az ifjúsági válogatott keretben is megmutathatta tudását, két évvel korábban — 1965-ben — lett a Ferencváros tagja. — Nagyon jó kis csapat volt az — folytatta az emlékezést Szilágyi István — Buday, Gubányi, Mikus ott volt velem együtt, majd 1968- ban már az utánpótlás válogatott tagja is lettem, Kovács László, az egykori világválogatott beállós irányította akkoriban a felkészülést. Huszonkét évesen a müncheni olimpiát követően került be már a felnőtt válogatott keretébe, s azóta folyamatosan tagja is a válogatottnak. Az NDK-ban a Szovjetunió ellen húzta magára először a címeres mezt, majd azóta közel kétszáz alkalommal volt tagja a magyar együttesnek. — Jártam két olimpián, 1976- ban Montrealban hatodikok, most Moszkvában pedig negyedikek lettünk. Játszottam két „A" és egy ,,B" világbajnokságon, de szeretnék még egy alkalommal VB-re menni, s ott egy akármilyen érmet nyerni. Szilágyi Istvánt a legkeményebben készülő játékosok között tartják nyilván a sportág berkeiben, mérkőzéseken mindig gólveszélyes, s nem esik kétségbe akkor sem, ha esetleg az ellenfél egyik legerősebb játékosát kell semlegesítenie. Ha egyszer tanítanák, akkor biztos, hogy a lelkesedésről szóló „fejezetet" az ö viselkedéséről írnák meg, s oktatnák. — Szerintem a sporttal, a játékkal együtt jár a lelkesedés, a mérkőzések, a csaták szerete- te. Aki nem hajlandó erre, az legjobb, ha abbahagyja. Mi a véleménye a mai „fiatalokról", tehát azokról a játékosokról, akik most olyan idősek, mint Szilágyi volt a csapatba kerülése idején? — Sokakkal ellentétben dicsérem a srácokat. Igazán szeretik a játékot, s hajlandók is áldozni érte. Lehet, hogy más csapatoknál ez nem így van, de nálunk aki bekerül az igyekszik megtartani helyét a felnőttek között. Majd meglátják a szurkolóink, hogy micsoda ügyes srácok játszanak nálunk, mégpedig magasak, erősek, csak egyelőre a rutinjuk hiányzik. Ha hozzászoknak a mi ritmusunkhoz, akkor még jobb lehet a Fradi! Nem hiányzik a saját csarnok? — Igaz, ami igaz, hiányzik. Emlékszem, amíg szabadtéren is játszottunk, micsoda hangulat volt. Ötezren néztek minket, csodálatos dolog volt kifutni a pályára. A Körcsarnokba elég kevesen férnek be, de a lelkes szurkolók minden megtesznek, hogy otthon érezzük magunkat. A Népligetben lassan kész lesz az edzőtermünk, és a közeljövőben hozzákezdenek itt az Üllői úton a nagycsarnokhoz is. Azért abban még jó lenne játszani! Mit tart pályafutása legnagyobb sikerének? Bejárta a fél világot, a világ legjobbjai közé sorolják, sőt a világválogatottba is beválogatták. Nagy dicsőség! — Természetesen a moszkvai olimpia negyedik helyét, s a mostani magyar bajnokságban megszerzett ezüstérmet. Tizennyolc évvel ezelőtt sikerült utoljára Fradi férfi kézilabdásoknak idehaza érmet nyerni a bajnokságban. Éveken keresztül ott állt a csapat az „ígéret földjének kapujában", a bajnoki dobogóra azonban egyszer sikerült felkapaszkodni. Miért? — inkább azt mondom el, hogy miért sikerült. Most lett végre egységes a társaság. Beérett a csapatunk Szabadics, Fodor, Kovács Miklós, Csizmadia remek játékosok, s egymáshoz csiszolódtunk. Előtte voltak fellángolásaink, de hosszú időn keresztül nem tudtunk megfelelő szinten játszani. Védekezésben javultunk egyértelműen sokat. Előzőleg legfeljebb a „hatos falat' tudtuk megcsinálni, ma már más tempójú s fajtájú védekezést is végre tudunk hajtani. A kézilabdában a védekezés pedig a legfontosabb dolog. Még tovább kell azonban dolgozni, nem akarunk megállni! A válogatottal a szép emlékek mellett kegyetlen csalódások is érték „Szacsát", el-el terjedt róla, hogy befejezi a játékot. Sokan megértették, hiszen rettenetesen sok munkát végzett az egész keret, sokszor már-már a kegyetlenség határát súrolta az edzés- nennyiség. — Ma már örülök, hogy nem hallgattam magamra, hanem a barátok, meg az edzők tanácsaira. Fásultan, fáradtan, az ember könnyen elkeseredik, hamarabb jutnak eszébe olyan dolgok, amelyeket később gyorsan megbán, így voltam én is 1978-ban, meg tavaly is a VB-k után. Szerencsére jói választottam! Sokan szerencsésnek tartják, mert állítólag nincs a posztján olyan képességű játékos, aki megszorongathatná a válogatottban? — Erről jobb, ha nem beszélünk, nekem is minden nap meg kell harcolnom a helyemért, s most kapásból sorolnék legalább három fiút, aki igenis beférne a csapatba, ha nem lennék ott. . . Ide s tova két évtizede kézilabdázik, mennyit változott ez a játék ennyi idő alatt? — Elég annyit mondani, hogy régen hetente három edzésünk volt s mindig jól éreztük magunkat, ha találkoztunk. Ma már naponta kétszer is gyakorlunk, s nemegyszer kegyetlen a munka. Más lett természetesen a felfogás. Rettenetesen sokat keményeden a kézilabdázás. Sokszor már a durvaság határát is súrolja a védekezés. Harminc éves. Hogyan tovább? — Szerencsés vagyok, mert ezen még nem kellett gondolkodnom. Különösen most, hogy jól is megy a játék. Ha nem sérülök meg, semmi nem jön közbe, akkor még több évig maradok, s ha szükség lesz rám, akkor a válogatottban is játszani szeretnék. Szilágyi István e sorok írója lassan egy évtizede ismeri. Több alkalommal járt vele együtt külföldön, s talán az olvasók megengedik, ha egy rövid történetet leírok „Szacsáról". 1974-ben a válogatott az NDK-beli Schwerin hatalmas sportcsarnokában a VB-n az NDK ellen játszott. A hazaiak természetesen vezettek az akkor még meglehetősen összeszokatlan magyarok ellen. Vezettek, de úgy, hogy a magyaroknak mindig megvolt a góllövési lehetőségük, csak éppen egy beállós sorozatban hagyta ki a ziccereket. Szilágyi fogait összeszorítva futott vissza egy-egy rontás után, azután egyszer megtört a jég, gólt dobott. Az edző Faludi Mihály felpattant, s bekiabált a játékosának (addig egyébként csendben ült). — Na látod fiam, hogy be lehet lőni! Szilágyi a maga huszonnégy évével mint egy kisgyerek megszeppent, s válaszolt: — Igen mester! Két évvel később ugyanebben a teremben Szilágyi száz százalékos dobóteljesítményt nyújtott az NDK ellen . . . Gulyás László 5
