Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 53. szám
tözőbe az öröm kis híján szétnyomta a falakat. Egymás nyakába borultunk s majdnem sírtunk. Nekem akkor nagyon kijött a védés, mint később az újság írta, véleményük szerint a mezőny legjobbja voltam. A nagy ünneplés közepette odalépett mellém edzőm, Soós Karcsi bácsi s miközben megölelt csendben ennyit mondott: „Fiam a te prémiumodból pedig a felét levonom..." Azt hittem nem jól hallok. „Miért mondja ezt Karcsi bácsi, hiszen amit lehetett én azt megfogtam — mondtam, mire az edző leintett. „Azt igen, de nem azt csináltad amit megbeszéltünk. Megmondtam ugye, hogy a kirúgásoknál Orosz Pali fejére íveld a labdákat? Én meg bólintottam. „Persze, hogy megmondta." Na igen — így ő — Én pedig számoltam. Huszonkétszer rúgtad felé a labdát, de csak tizennyolcszor szállt a fejére. Én meg nem kezdtem utálni az edzőm, hanem tudomásul vettem a döntését s másnap már egy fél órát gyakoroltam a pontos kirúgást, mert egyszerűen szégyeltem,hogy emiatt kapott le a mester. — Az utóbbi időben már nem dolgozik a futballért. Nem húzza vissza a szíve £ pálya mellé? — Az edzősködés nem szerepel nálam a közeljövő tervei között, azt hiszem a munkám sem igen engedné ezt. De most újólag bekapcsolódok egy kicsit a futballélet- be, ha nem is az élvonal szintjén, hanem kiscsapatnál, itt a Lángnál. Felkértek s elvállaltam a szakosztályelnöki tisztet. — Sajnálja Gulyás Géza az egykori kiváló kapus, hogy fia nem követhette atyja nyomdokait? — Hát bizony. S nem is kicsit. Már csak azért is, mert tehetséges volt a gyerek. Két porc viszont befejeztette vele a játékot. — Mit szeretne látni a mai játékosoktól? — A mieinktől? Nos a szellemes játékon túl szeretnék látni olyan játékost, akinek a lába görcsöt kap a 90 perc alatt. Mert az már jelent majd valamit... v.s. SZURKOLÓINK KÖZÖTT Patonyi László tanár úr a Mester-utcai I. István közgazdasági Szakközépiskola igazgató- helyettese. Magyar-orosz szakos tanár, és az iskola ifjúsági és serdülő labdarúgó csapatainak az edzője, akik a középiskolás bajnokságban szerepelnek. A fentieken túl a tanár úr olyan fradi szurkoló £ki egyesületünk labdarúgó, kézilabda és vízilabda mérkőzésein — vidéken, sőt nemegyszer külföldön is — rendszeresen jelen van. Ez utóbbi jellemzést persze sok szurkolónktól elmondhatjuk. Patonyi tanár úr azonban mindig tanítványai kisebb-nagyobb csoportjával együtt jelenik meg a mérkőzéseken, és példát mutató szurkolásukkal bíztatják játékosainkat. Legutóbb a Körcsarnok lelátóján, bajnoki kézilabda mérkőzésen találkoztam kis csoportjukkal, és amig tartott a bemelegítés szívesen válaszolt kérdéseimre. Hiszek a sport akaraterőt és jellemet formáló erejében is — mondta mintegy hitvallásként. E hitemben megerősített oktatói, nevelői munkám során szerzett számtalan pozitív tapasztalat. Örömmel foglalkozom tehát tanítványaimmal sport vonalon is, és nagyszerű kikapcsolódás ha velük együtt mehetek ki kedvenc egyesületünk csapatainak mérkőzéseire. Külön öröm számomra ha egyik-másik kollégistánk — aki vidékről került iskolánkba, és érthetően szülővárosa csapatának szurkol — fél év múlva, minden kényszer nélkül fradi szurkolóvá alakul, és együtt lengeti velünk a zöld-fehér zászlót. Szurkolás! Miként vélekednek a pályánkon is tapasztalható „kórusokról" a tanár és a tanítványok? Természetesen visszataszítónak, szégyenletesnek tartjuk a trágár megnyilatkozásokat, mert biztosan játékosainkat is zavarja, és egyesületünk hírnevének is árt. Pedig tudom, hogy a hangadó fiatalok nagyrésze értelmes, okos gyerek. Éppen ezért számomra érthetetlen, hogy egy kis létszámú társaság, akik csak a „balhéért" járnak az Ullői-útra, miként tudják ezeket a gyerekeket — a többséget — ilyen elitélendő viselkedésre rávenni. Valamit tenni kellene..! Én büszke vagyok arra, hogy tanítványaim soha nem lépték át a sportszerű szurkolás határát. Bosszankodunk vagy örülünk — az eredménytől függően — és szabadidőnkben vitatkozunk a sportról, eredményekről, eseményekről. Mert mint mindenki hazánkban, mi is „szakértők" vagyunk... Akkor kérek kedvenceiről értékelést. Ha már kézilabda-mérkőzésen vagyunk kezdjük hölgyeinkkel. Tudjuk, hogy Elek Gyula 15 éve edzője a csapatnak, mondhatjuk siker-csapatnak. Tevékenysége alatt négy bajnokságot, négy MNK-t nyertek, és a nemzetközi küzdelmekben is kiválóan szerepeltek; a BEK-ben egy alkalommal a második helyen végeztek, és a hazai klubcsapatok közül mindmáig az egyetlen csapat, aki nemzetközi kupát, KEK-et nyert. Az ezt követő évben pedig egy megfiatalított csapattal a KEK-ben ezüstérmet nyertek! Ismerve a nemzetközi mezőnyt, ezt nagyszerű sorozatnak tartom. Tisztába vagyunk azonban azzal is, hogy kisebb-nagyobb visszaesések törvényszerűen jelentkeznek minden csapatnál — így nálunk is — és ezeknek rendszerint obejktív okai vannak. Ilyen problémákkal küzködik most. Elek Gyula is. Régen Csajbókné játékára anyai örömök és hosszadalmas sérülések miatt nem számíthatott Elek mester. Csulikné hasonló okok miatt hiányzott huzamos ideig. Lelkesné vállsérülése miatt nem tudta „lelkes" játékát nyújtani, most pedig ő is kisbabát vár. Oszvald Magdi mióta sérült..! Ennyi objektív problémát talán a kieviek kitűnő csapata is nehezen vészelne át. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért hat sajátnevelésű ifjúsági játékos került a csapatba (!), ami az utánpótlás eredményességét igazolja. Ilyen körülmények között a jelenlegi harmadik hely jó helyezés. Mi itt a lelátón e problémákat ismerjük és nem vagyunk, nem lehetünk a lányok szereplésével elégedetlenek. Meggyőződésem, hogy Elek Gyula kiváló szakember, a lányok tehetségesek, és a csapat rövidesen ismét siker-csapat lesz. Ránk szurkolókra számíthat az edző is, a lányok is... Gratulálok a szakszerű értékeléshez. Nem vagyok szakember — mondja Patonyi tanár úr — csak tárgyilagos szurkoló, aki együtt örül vagy szomorkodik csapatával. Most örülünk a fiúk sikereinek. Ennek törvényszerűen be kellett következnie, mert azóta, hogy Horvát István a csapat edzője, fokozatosan javult a játék, jöttek a szép eredmények. Ezért bizonyára tudatosan sokat dolgozott edző és játékos egyaránt. Vannak fiatal, tehetséges játékosaink, de ami ennél is fontosabb, van egységes csapat akikből én senkit nem tudnék kiemelni. Zárójelben mondva, azért barátomat, volt osztálytársamat LETTNER LÁSZLÓT szoktam példaként állítani tanítványaim elé, aki 36 évesen is olyan lelkes tagja e kitűnő csapatnak, mint amilyen lelkesen ment közel 20 évvel ezelőtt játszani a Fradiba. Erről meggyőződtek „gyerekeim" amikor iskolánkban „LECSÓ" tartott egy emlékezetes élménybeszámolót pályafutásáról és az egyesület iránti hűségéről. És az igazi nagy „szerelem", a labdarúgás? Most tetszik! Persze még nem a játék, hanem a hozzáállás, az akarat. De mivel kritikus alkat vagyok, felmerül bennem a kérdés: vajon meddig tart ez az akarat, lelkesedés? Meggyőződésem ugyanis, hogy ez a csapat ha akar, esélyes lehet a bajnoki cím elnyerésére is. Ha a fiúk is akarják! Gondolom ez nemcsak Novák Dezsőn fog múlni... Még egy rövid kérdés tanár úr. Mi tetszik és mi nem a Fradi házatáján? Nagyon tetszik, hogy különböző, rendszeresen megjelenő kiadványokkal gondoskodik tájékoztatásunkról az egyesület. Tanítványaimmal érdeklődéssel olvassuk a „Naplóban" egyesületünk történetét, és a Műsorlapban az aktualitásokat játékosainkról, ellenfeleinkről. Azt hiszem ez a tájékoztató munka páratlan a magyar egyesületi sport történetében. Pedagógusként, edzőként hasznos számomra. Tetszik, hogy az arra érdemes sportolóinkat a nyilvánosság előtt köszöntik, jutalmazzák. Ők valóban meg is érdemlik a nyilvános elismerést. Nem tetszik a versenysportban általában egyre inkább domináló anyagiasság, annak ellenére, hogy jogosnak tartom; aki átlagon felülit nyújt, az átlagon felüli javadalmazást érdemel... E probléma lehet az oka annak, hogy eltűntek az egyesületükért élő-haló sportolók, a Kispéter Mihályok, Dalnoki Jenők. Tudom, hogy komplex probléma, de probléma. Én lennék a legboldogabb ha ezt az észrevételemet a mi egyesületünk sportolói cáfolnák meg! Eddig tartott a beszélgetés, az elismerő, a kritikus, de tárgyilagos szavak. Köszönjük tanár úr. Major János 5
