Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 51. szám
Fradi gólnál felugrott — Gyuri, te, hogy lettél Fra- dista? A kérdést — úgy tűnt — várta. Lassan, komótosan kitöltötte az egyik kólát, majd az üres üveget visszahelyezte a kis asztalkára. — Lehet, hogy amit mondok, túl banálisán hangzik, de végüiis ez az igazság. Annak születtem. Fradistának. Ahogy visszaemlékezem, ötéves koromban már minden hétvégén lestem a futball- eredményeket s a környezetem nem kis megrökönyödésére elsírtam magam, ha kikaptak a zöld—fehérek. Azt, hogy voltaképpen kiket siratok, nem is tudtam, hiszen akkor még nem láttam egyetlen egyszer sem játszani a Ferencvárost. Akkor még azt sem tudtam megindokolni, mit szeretek ebben a klubban, miért lelkesedem érte, miért vágyom arra, hogy egyszer én is felölt- hessem magamra a mezét. Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok ha győz s lelki beteg, ha veszít ez a csapat. Később, ahogy cseperedtem, ahogy mind szorosabb barátságot kötöttem a labdával, elhatároztam, én is futballista leszek. Emlékszem, esténként sokszor elismételtem három titkos kívánságom, amely elég furcsán festett. Egyszer szerettem volna a Szombathelyi Haladás, egyszer a Ferencváros és egyszer a magyar válogatott kapujában védeni. Nos a három kívánság teljesült. Horváth Györgyből az évek folyamán kiváló futballistaj nagy tehetségű kapuvédő lett. Am sportpályafutását mégsem megálmodott csapatainak egyikében kezdte, hanem egy harmadikban. A Vasasnál. Innen igazolt Szombathelyre, s onnan szíve csapatához, az Üllői útra. A Ferencvárosnál fejezte be sportályafutását, ott állt őrt utoljára a futballkapuban. Lassan húsz esztendeje, hogy búcsút mondott a labdarúgó pályának s legalább tíz éve, hogy utoljára találkoztunk, így bizony gondosan fürkésztem az arcokat a tömegben, ahogy vártam rá a megbeszélt presszó előtt. Felesleges volt az óvatosság, már messziről megismertem. Csörtetett az emberáradatban s mosolygott. Az elmúlt évek alig fogtak rajta valamit. Kitöltötte a másik üveg kólát is, majd nagyot kortyolt a magáéból. — Ott hagytam abba, hogy a három kívánsággal a szívemben felnőttem s elérkeztem oda, hogy első mérkőzésemet védhetem egy élvonalbeli együttesben. De nem a Ferencvárosban, nem is a Haladásban, hanem a Vasasnál. Hogy miért ott. Hát mert sem ez, sem az a másik együttes nem hívott. A Vasas viszont igen, hát hozzájuk igazoltam. Aztán amikor a Ferencváros ellen játszottunk s én ott ültem a piros—kékek kispad- ján, valami egészen furcsa érzés fogott el. Ahogy elmerültem a játékban, úgy kezdtem szurkolni az — ellenfelünknek. Ezt körülöttem egy darabig még senki sem vette észre, csak akkor hökkentek meg, amikor a zöld—fehérek gólt rúgtak, én meg nagy boldogan felugrottam a kispadról. Akkor aztán már észrevettem magam, szép csendesen visszaültem, de már mindenki tudta ott mellettem, hová húz valójában a szívem. Pechesen kezdtem a pályám a piros-kékeknél, mindjárt az első mérkőzésen egy lövés elvitte az egyik ujjam. Kis híjján amputálni kellett. Az elkövetkezendő időkről dióhéjban: A Vasas után Szombathely következett, hat évet játszottam a Haladásban, majd 1957-ben igazolt le a Fradi. 1962 végén aztán az Üllői úton fejeztem be az aktív játékot. — Mesélj arról a várvavárt öt esztendőről? — Huszonnyolc éves voltam, sok éves élvonalbeli múlt, aranycsapatbeli válogatottság a hátam mögött s mégis nagyot dobbant a szívem, amikor először vettem a kezembe az FTC mezét. Amikor leigazoltak épp ausztráliai túrára készültek a zöld—fehérek. Már az utazók listája is megvolt s bizony nehezen huzakodtak elő a nagy problémával, hogy ha engem is visznek egy fiatalnak itthon kell maradnia. Erre csak annyit kérdeztem, hogy korábban kihirdették-e az utazó keretet. Mondták, hogy igen, én meg azt mondtam, a kérdés eldőlt, engem nem kell, hogy elvigyenek. Tudtam, az életben már aligha lesz még egy lehetőségem, hogy eljussak e távoli kontinensre, mégsem akartam úgy belépni az FTC öltözőjébe, hogy egy valaki máris gyűlöljön. Itthon maradtam hát s egy csikócsapattal megnyertük az esti Kupát. A döntőben a legerősebb csapatával kiálló MTK-t győztük le. Sajnos a bemutatkozásokkal kifejezetten balszerencsém volt, itt is súlyosan megsérültem, csinos kis gipszkötés került a váltamra, karomra. Ami a későbbieket illeti, sok szép sikerben volt részem az alatt az öt esztendő alatt, sokszor voltam a csúcson, igaz párszor már-már le is írtak. De én nem hagytam magam. A legnehezebb időszakban is volt bennem elég akaraterő, konokság. Csak azért is megmutattam, hogy érek valamit. Ha odafigyeltem, ha megfogtam magam, akkor mindig ment a védés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy valamiféle italos, kicsapongó természet voltam, s ha elengedtem magam, akkor is tartottam egy tisztes mércét. Ha hétfőnként a Tabánban megettem azt a pacalt s megittam egy-két pohár bort, az még belefért. Ha ennél többet, azt már megérezte az elkövetkezendő hét vége teljesítménye. De magyarázhatom én ezt a maiaknak, akik még a hét végén is nem egyszer vígan söröznek s teszik ezt annak ellenére, hogy a ma sportja egyre nagyobb erőfeszítéseket, s mindinkább aszkéta életet kíván. — Milyen volt a búcsú? Cigaretta után mutatott, majd gondosan kiválogatott egyet a csomagból. — Keserű — mondta és rágyújtott. - Nem azért mert eljött, hanem azért, ahogy bekövetkezett. 1962 karácsonya előtt a vacsorán közölték velem, az edzőm nem tart a jövőben igényt a játékomra. 33 éves voltam akkor s még úgy éreztem van egy-két szezonom, de nem . . . hoztak új kapust, fiatalabbat, rám már nem volt szükség. Máshol még szívesen láttak volna, a Csepel is megkeresett, hívott, de nem mentem. Sem oda, sem máshová s többet nem futballoztam. Legalábbis nem aktívan. — Hogy bírtad futball nélkül? — Nehezen. Volt ugyan edzői képesítésem, de edzőséget sem vállaltam. Dolgoztam tovább korábbi munkahelyemen, a Budapesti Húsipari Vállalatnál s csak a Kapusbravúrok Több kapusunk volt, több alkalommal a „mérkőzés hőse". Néhány emlékezetes kapusbravúr: — Ungár Gyula az FTC 1912-es túráján a londoni English Wanderers ellen brillírozott, a közönség és a sajtó az egekig magasztalta a magyar „kapuvédet". — Amsei (az első vidékről származott kapus) pedig az 1923-as osztrák—magyaron az első FTC kapus volt, aki 11 -est védett címeres mezben! — 1937-ben Háda kivédte a KK döntőben Piola tizenegyesét és sorra hárította a rómaiak támadásait. Ezzel a döntőt idegenben is a Ferencváros nyerte! — Csikós Gyula az 1940-es olasz—magyaron érdemelte ki a mezőny legjobbja címet. — Horváth György az 1957-es Esti Kupa döntőn, ahogy mondani szokták kivédte az „ellenfél szemét" és döntően hozzájárult a „kis Fradi" kupagyőzelméhez. — A hatvanas évek elején Aczél sorra védett tizenegyeseket, míg a legjobban az 1963-as pécsi FTC—Pécsi Dózsa 1 : 0- ás mérkőzésen védett. Szinte percenként hárított bravúrosabbnál bravúrosabb védésekkel. fi
