Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 49. szám
A Toldi vándordíj új tulajdonosa Zsiborás Gábor Toldi Géza átadja a trófeát Zsiborásnak. Közel egy éve, hogy utoljára találkoztam Toldi Gézával az Üllői úti sporttelepen. Akkor hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték őt a ferencvárosi vezetők s megható ünnepség keretében adták át neki az egyesület ajándékát, egy aranygyűrűt. A ma is még szálfaegyenes, kitűnő sportember a búcsúzáskor hamiskásan odakacsintott nekünk sportújságíróknak s megérdeklődte, hogy milyen erőállapotban vagyunk, — Csak azért kérdem, mert nemsokára megint jövök s a hagyományos lábtenisz partin természetesen ott leszek. És én készülök . .. így hívott ismét tetemre bennünket s kihívását természetesen állta. Amint ismét összetalálkoztunk most a nyári kánikulában az FTC klubházban, Géza bácsi két díszes trófea mellett üldögélt s első szava az volt, hogy lefik- szálja a lábtenisz időpontját. Aztán még elmesélte, hogy ezúttal nem szokásos tisztelgő látogatását teszi csak szeretett klubjában, hanem készül arra is, hogy az általa alapított vándordíját átadja az elmúlt év legeredményesebb, legjobb átlagteljesítményt nyújtó ferencvárosi labdarúgónak. A lábtenisz pályán kiderült, hogy Géza bácsi egy esztendő alatt semmit sem öregedett, hogy hetvenegy év ide, hetvenegy év oda, még ma is előrevetődik, ha így tud csak pontot fejelni, ma is szívet, lelket visz a játékba s ugyanúgy nem tud veszíteni, mint húszegynéhány éves korában, amikor nem eszmei volt a díj s nem egy féltucat néző volt tanúja a küzdelmeknek, mint ezen a dél- előttön. Egy héttel később ismét pályára lépett az egykori bajnok. Ezúttal viszont már kevesebb időt töltött a játéktéren, csupán csak perceket. A Ferencváros és a Bp. Honvéd közös nemzetközi labdarúgó tornájának nyitó mérkőzése előtt besétált a zöld gyepre s átadta vándordíját egy hosszú, szőke, nagybajúszos fiatalembernek. A melegítős fiú meghatottan fogta két kézre a serleget s a szurkolók nagy tapsa kíséretében vitte az öltözőbe. — Kedves, helyes gyerek ez a Zsiborás Gabi — mondta a kis ünnepség után Toldi Géza — s a szakosztályvezetés véleménye szerint megérdemelten nyerte el most ezt a serleget. Én mindössze egy két mérkőzésen láttam védeni, de ezeken a játékokon jó benyomást tett rám. Tehetséges, ügyes fiú, akiből igazán jó kapus válhat, ha ő is úgy akarja. Ha megvan benne a kellő munkaszeretet, kitartás, akaraterő, akkor sok örömet okozhat még a ferencvárosi közönségnek. Külön öröm számomra, hogy most egy huszonhárom éves játékos érdemelte ki ezt a trófeát, egy pályája elején járó fiatal tett le egy esztendős átlagon felüli munkát a klub asztalára. Közel tíz esztendeje, hogy felajánlottam ezt a vándordíját, azzal a szent céllal, hogy a magam módján én is lendítsem egy kicsit a csapat játékát, felszítsam a versenyszellemet, serkentsem a még jobbra, még többre ösztökéljem a labdarúgókat. Az ünnepelt, Zsiborás Gábor egyelőre még nem lehetett ott csapatában a belgák elleni kupatornán. Míg amazok a kezdéshez készülődtek, a kapus csendesen átöltözött, levette melegítőjét, civilbe vágta magát s kiült a lelátóra. — Örül a serlegnek? — kérdeztem a fiút. Bólintott. — Persze, hogy örülök. Már csak azért is, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy nekem ítélik oda. — Ezek szerint szigorúbb kritikusa önmagának, mint vezetői? — Azt hiszem így a jobb, mert kevesebb csalódás éri az embert, ha reálisan méri fel önmagát, teljesítményét. Az igazság az, hogy tavasszal nekem sem ment úgy, ahogy korábban, ahogy szerettem volna, ezért nem is gondoltam arra, hogy elnyerhetem az értékes vándordíját. — Hogy érzi magát? — Már jól. A fájdalmak megszűntek s már edzhetek a többiekkel. Persze még orvosi felügyelet mellett dolgozhatok csak s kontrollvizsgálatokra járok, de a fő, hogy ismét a pályán lehetek. — Nehéz volt az elmúlt másfél hónap? — Nagyon. Különösen nehéz volt ágyban fekve végigizgulni az EB-t. — Sok a pótolni valója a munkában? — Nagyon sok. Ugyanis azok közé a játékosok közé tartozom, akik bizony nehezen lendülnek bele, akiknek nagyon sok munkára van szükségük ahhoz, hogy formába lendüljenek. Én nem vagyok az a kifejezetten mozgásügyes ember, nekem kétszer any- nyit kell végeznem, mint a született zseniknek, tehát ehhez kell tartani magam. Erre kell gondolnom akkor is, ha már fáj minden porcikám, annyiszor odavágtam magam a földhöz, ha legszívesebben ott maradnék a füvön elfeküdve, kinyújtózva, hogy egy picit pihenjek. Valamit, valamiért. . Aki NB l-es kapus akar lenni, s aki jó hangulatban akar lejönni a nagy mérkőzések után is a pályáról, annak sohasem szabad unni a munkát. Még az egészen nagy kapusoknak is vannak gyengéi, hát még a magam fajtának . . — Zsiborás Gábornak például mi a gyengéje, miben kellene feltétlen javulnia? — Sok mindenben, de elsősorban a beívelt labdák hárításában kellene alaposat lépnem. A magamfajta, nem kis embertől joggal elvárnák, hogy korlátlan úr legyen ilyenkor kapuja előterében. De szólhatnék a labdabiztonságról is e témakörben, itt is van mit javítani. — Mindig „kesztyűs" kézzel bánik a labdával? — Igen. Abban szeretek védeni. A kesztyűhöz jobban ragad a labda. — Mikor védhet ismét csapatában? — Orvosi vélemény szerint egy hónap múlva. Én nagyon remélem, hogy ez az idő rövidülni s nem hosszabbodni fog. — Védés közben szerezte azt a fránya betegséget? ' — Azt hiszem nem. Tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy mentünk ki edzeni, s ahogy sétáltam a játéktér felé, egyszer csak szúrást éreztem itt a mellkasomban. Abban a pillanatban nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam csak egy rossz levegővétel az egész s majd elmúlik a szúrás. De nem múlt el. Nem szoktam lekéredszkedni a pályáról, de akkor muszáj volt szólnom. Remélem, már túl vagyok a nehezén s szorgalmasan erősítem magam .. . Felhúzta lábszárain a nadrágot — íme, a lábaim is jócskán megvékonyodtak. De nem hagyom ennyiben, hanem gőzerővel utánaeredek — magamnak. A trófea felajánlója, Toldi Géza a serleg mellé mielőbbi gyógyulást kívánt Zsiborásnak, majd hozzátette: Ha tetszik a fiúnak a tiszteletdíj, tartsa magánál. Egy újabb évig. Csak rajta múlik ... Várkonyi Sándor 7
