Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 45. szám
A mérkőzés vendége: Gyet vai László Amikor először lement a Fradi kölykök edzésére, megtáncoltatta lábán a labdát s az egymás közötti játékban „megfirkálta" hasonkorú kis társait, Izsák „Zsazsa" bácsi, a ferencvárosi fiatalok „atyja" s edzője rövid tömörséggel csak ennyit mondott: — Ez a gyerek egy istenáldotta tehetség, akiből rövid időn belül nagy játékos lesz. S amit az öreg mondott, arra mérget lehetett venni, ugyanis a veterán szakember szeme sohasem tévedett. Ha ő egy kis futballista palántában meglátta a szikrát, akkor abból az esetek túlnyomó részében jeles labdarúgót faragott. S a kis Gyetvai Laci nagyszerű „anyagnak" bizonyult, úgymond könnyű volt megmunkálni. Élete első nagy futball ünnepén, az első bajnoki találkozóján a kölyök- csapatban már kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az FTC földes edzőpályáján két gólos győzelmet arattak a zöld—fehér fiatalok s mind a két gólt Laci bombázta a WSC kapujába. Nagy csata volt, a találkozón külön presztízsnek számított, hogy iskolatársai előtt is bizonyítani kellett Gyetvai Lászlónak. Azok zömével az ellenfél gárdáját erősítették, fricskát adni nekik külön boldogságnak számított. 1933 nyarát írták akkor, s a kis szélső rohamléptekkel indult a hírnév felé. A következő évben már az ifiknél tört borsot a védők orra alá, majd az azt követő esztendőben már a felnőttek között, az amatőr együttesben kergette szinte gyerekfejjel a lasztit. Eközben gyűjtött néhány érmet is — aranyból. Az járt ugyanis a kölyök és az ifibajnokság megnyeréséért. 1937 tavaszán már amatőr válogatott volt s játszhatott egy barátságos mérkőzést az olimpiai bajnokságot nyert, kitűnő olasz nagyválogatott ellen. Nos ezen az összecsapáson kitett magáért amatőr csapatunk s 1 : 1-re végzett nagyhírű ellenfelével. A tehetséges fiatalemberre természetesen felfigyeltek a klubok s szerették volna elcsalni az Üllői útról, ám a ferencvárosiak sem estek a fejük lágyára, s eszük ágában sem volt lemondani róla. Le is szerződtették rövid úton a profik közé, ám a szerződés még nem jelentett állandó játékalkalmat a legjobbak között, a fiatal játékosnak nem kisebb egyéniséggel, mint Kemény Tiborral kellett megverekednie a balszélső posztért. Meg verekedett. 1938-ban már biztos helye volt az „egyben" s a 30 pengős fizetése negyvenre ugrott fel. Ennél többet csak azok kaptak, akik a nagyválogatott címeres mezét is viselték. Gyetvai László a magánéletben szerény, csendes sportember volt, a labdarúgó pályán viszont „nagyravágyó". Aki nem elégedett meg azzal, hogy tizenéves korára nagyon sokat elért ebben a sportágban, hírnevet, dicsőséget szerzett jócskán, ám ő még ennél is többet akart, még közelebb jutni a siker csúcsához. Akart s tett is azért, hogy eljusson a legjobbak közé s már 1938- ban bekerült a nagyválogatottba. A francia, angol, skót s német túrára már vitte magával a kapitány. Franciaországban a második félidőben már szerephez is jutott, a kitűnő Titkos Pál helyett. A következő találkozón pedig már kezdő ember lett, Titkost áttette a szövetségi kapitány a jobbszélre s Gyetvai örökölte régi posztját. Tizenhétszeres nagy válogatottként ment „nyugdíjba", harminc esztendős korában. Hogy a búcsú óta hogy él, milyen maradt a kapcsolata a futballal, arról a 2. számú Építőipari Vállalat gondnoki irodájában beszélgettem a jeles sportemberrel. Bevezetőképpen bemutatta rezidenciáját. — íme, a hivatalom — mutatott körbe a kis irodában az őszbe csavarodott hajú férfi — a vállalat gondnokságát vezetem immár három éve. Nagyon jól érzem itt magam, kitűnő kollektívában dolgozom. Vezetőim Gorzás Sándor igazgató és dr. Daubner László gazdasági igazgató is sportszerető ember, akikkel időnként jókat ,,focizunk". Persze csak diskurálunk róla. — Miért hagyta abba olyan korán a játékot, hisz még csak harminc éves volt s tellett volna még néhány évi jó teljesítményre. Vagy nem? Az egykori kitűnő csatár bólintott. — Talán igen. Sajnos egy súlyos izomszakadás miatt vonultam vissza. Akkor még nem volt ilyen szinten a sportorvoslás, mint manapság, jórészt mindenki maga kezel- gette sérüléseit Azt hiszem akkor nem volt kellő türelmem sem ahhoz, hogy kipihenjem azt a szakadást. Megpróbáltam egyszer, akkor fájt a lábam, megpróbáltam még- egyszer, akkor is fájt, harmadszor már nem kísérleteztem, hanem leadtam a szerelésem s nem játszottam tovább. Egyébként akkor nyugodt szívvel távoztam, mert volt egy fiatal fiú, aki a helyemre pályázott s tudtam, hogy rajta Jól mutat" majd az én mezem, s méltó utód lesz, akinek mielőbb alkalmat kell adni a bizonyításra. A szélsőt úgy hívták: Czibor Zoltán. — Merre vezetett ezután élete? — Ami a munkahelyemet illeti, az nem változott. Az Elektromos Műveknél dolgoztam továbbra is, de ami a sportpályát illeti, elköltöztem az Üllői útról. Időközben ugyanis elvégeztem az edzőképzőt s egy kiscsapathoz a Schell-hez szerződtem oktatónak. Természetesen csak mellékfoglalkozásban űztem ezt a mesterséget. Később a Spartacus ifikkel dolgoztam, én szerveztem meg azt az együttest s nagyon büszke vagyok arra, hogy egy év alatt sikerült bajnokságot nyerni s a legmagasabb osztályba kerülni a gyerekekkel. Egy év után már a nagyok edzéseit irányítottam, Lóránt, Deák s még több más neves játékos szerepelt abban az időben a szövetkezeti gárdában. Kétszer is csak egy hajszál választott el bennünket az NB l-től. De először a Tatabánya, majd később a Diósgyőr nyert orrhosszal bajnokságot előttünk. A diósgyőriek előtt már hét ponttal vezettünk, de a végére elúszott az előny. A következő állomás az Egyetértés volt. Itt három évig tevékenykedtem s innen hívott haza a