Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 106. szám
SAJTÓFIGYELŐ ■ Amikor a Magyar Úszó Szövetség fennállásának hetvenötödik évfordulóját ünnepelte, Molnár István sem hiányozhatott a meghívottak közül. Évtizedek világhírű sportolóinak, így dr. Bozsi Mihálynak, Rajki Bélának és Laky Károlynak a társaságában kapta meg az örökös bajnoki címet és az ezzel járó emlékveretet. Valamennyien tevékeny részesei sportáguk sikereinek. Dr. Bozsi Mihály és Molnár István szerepelt az 1936-ban olimpiai bajnokságot és a két évvel később Európa-bajnok- ságot nyert magyar csapatban. Molnár Istvánnal nemrég újból találkoztunk. Nem ceremónia keretében, hanem budai otthonában. Ez úttal azonban nem a vízilabda volt a fő témánk, hanem a 30 éves jubileumára készülő Népstadion. Az egykori olimpiai és Európa-bajnoki aranyérmes ugyanis az ország legnagyobb sport- létesítményének a bemondója a futballmérkőzések kísérője, a közönség tájékoztatója. Ugye ismerősek ezek a szavak: — Szeretettel köszöntőm a mai bajnoki rangadóra érkezett igen tisztelt szurkolókat . . . — Hányszor hallottuk a a mérkőzéseken? — Túl vagyok már a háromszázon is. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy a Fradi-pá- lyán is én bemondóskodom, akkor közel járok az ötszázhoz! — Hogyan lesz valakiből stadionbemondó? — Egész életemnek a sport volt az egyik fontos eleme, futballoztam, úsztam, vízilabdáztam, bíráskodtam és edzősköd- tem, s hosszú éveken át dolgoztam a sport- hivatalban. Készültünk a Népstadion megnyitására, amikor meghallottam, hogy a labdarúgó-mérkőzésekre bemondót keresnek. Jelentkeztem, megpróbáltam, sikerült. 1953. augusztus 20-a óta — egyetlen labdarúgó-találkozóról sem hiányoztam — az én hangomat hallja a közönség. Nagy élmény lehet ennyi időn át minden mérkőzésen közreműködni, látni világklasszisok tucatjait, híres klubcsapatokat, válogatottakat, csodálni őket vagy csalódni bennük. — Kik voltak a legjobbak, a legnagyobbak, a leghíresebbek? — Nehéz lenne a választás, ha harminc év „álomcsapatát'' kellene összeállítanom, annyi kitűnőséget láttam. A Puskás-korszak valamennyi hírességét. Az angol Matthews és Wright, az osztrák Oswirk és Ha- nappi, a csehszlovák Masopust, a szovjet Jasin és Blohin, a francia Fontaine, a svéd Nordahl, a nyugatnémet Beckenbauer, aztán Albert kerülne ebbe a csapatba. Páratlan egyéniségek, labdaművészek, koruk legjobbjai voltak. — Hogyan rangsorolná a legemlékezetesebb perceket? — Legalább olyan nehéz ez a választás, mint a játékosok rangsorolása. Ha csak a válogatott mérkőzésekre emlékszem vissza, az első helyre az 1954-es angolok elleni 7:1 kívánkozik. Aztán amikor Albert Flórián főszereplésével 4:3-ra nyertünk a nyugatnémetek ellen. Nehéz szívvel mondtam be viszont, hogy „a gólt Edström szerezte", amikor a nyurga svéd éppen tíz évvel ezelőtt „kifejelt" bennünket a világbajnoki mezőnyből. Arra pedig nem gondoltunk az argentinok elleni 1976-os 2 :0 után, hogy a leendő világbajnokot győztük le. Egyik legkínosabb mérkőzésem viszont az 1979-es, Egyesült Államok elleni 0:2 volt, a magyar futball vesszőfutása. A bemondónak minden mérkőzésen azonos az időbeosztása. Gondosan ügyel arra, hogy egy órával a játékvezetői sípszó előtt mát ott legyen a stadionban, s első útja a bemondói szobába vezet. Rendben van-e a mikrofon, él-e a vonal. Ezt követően a két csapat öltözőjébe látogat, ahol ismertetik a számozás szerinti összeállításokat. — Pontosan hét perc kell nekem az üdvözléshez, az összeállítások és a játékvezetők nevének ismertetéséhez. Aztán jöhetnek a cspatok, kezdődhet az előadás! Később már csak a góllövőket, a cseréket vagy a fontos felhívásokat mondom be. Sajnos vannak kellemetlen közlemények is. Előfordult, hogy kisgyerekek elvesztették szüleiket, ilyenkor többször is keresem a felelőtlen felnőtteket. Sürgős az is, ha orvost keresnek, vagy egy kocsi tulajdonosára kíváncsiak, mert rossz helyen parkolt. — Mi zavarja a mérkőzéseken? — Bármennyire is igyekszem a mérkőzések előtt azokat a játékosokat jól megfigyelni, akiket még nem, vagy kevésszer láttam, a kavarodásokból szerzett góloknál gyakran nehéz kapcsolni. Szerencsémre csak ritkán tévedek, a javítással pedig nem maradok adós. A legzavaróbb a köd. Egy régi Ferencváros—Zaragoza nemzetközi kupameccsen csaknem végig hallgatásra kényszerültem, annyira átláthatatlan volt a pálya. Csak azt mondtam be jó hangosan, hogy a játékvezető a nagy köd miatt beszüntette a mérkőzést. Láttunk, sok szép emléket őriz otthonában, zászlókat és jelvényeket, külföldi hírességek aláírásait és egy francia pezsgősüveg címkéjét. — Érdekes a története. A Ferencváros bajnokit játszott a Népstadionban, s amikor az öltözőben jártam Sós Károly, az akkori edző fogadást ajánlott: nyerhetek egy üveg pezsgőt, ha kitalálom az összeállítást. Amikor nyertem, azt mondta: „akár helyet is cserélhatnénk . . ." Megkaptam a pezsgőt — ma sem tudom, honnan szerzett franciát —, én viszont tartozom neki egy vallomással, amelyet most megteszek: Rákosi Gyuszi pár perccel korábban elmondta nekem az összeállítást. Molnár István látogatásunk napjaiban volt 70 éves. Ha nem mondja, el sem hisz- szük. Ma is olyan szenvedéllyel és szeretettel beszél a sportról, a futballról, mint hajdanán. Bizonyára ilyen volt a medencékben is. — Szép évek voltak, de sok fiatalhoz hasonlóan én is a futballpályán kezdtem ismerkedni a sporttal, s mint ifi tagja lettem a Postás akkor kitűnő amatőr csapatának. Egyszer azonban a bokámon súlyosan megsérültem, s a szüleim többé nem engedtek focizni. Úszni kezdtem az FTC-ben, s 1930-ban már a vízilabdázók között voltam, ott is ragadtam. Hamarosan biztos pontja lettem a csapatnak, később bekerültem a válogatottba, kijutottam a berlini olimpiára is. Büszke vagyok arra, hogy olyan kiválóságokkal játszottam együtt, mint Mezei, Bozsi, Halassy, Sárkány, Németh, Brandi, a Fradiban pedig Szittya, Czapkó, Tátos. A játék is sokat változott, a technikában viszont mi talán jobban érvényesültünk. Svédcsavarok, kéz- és lábdopplerek, pattintott labdák és egyéb megoldások ma ritkaságnak számítanak. Igaz, most gyorsabb, keményebb, erőteljesebb a játék. Bár keveset járok meccsekre, szurkolok utódainknak, hogy sikerüljön a régi hírnévhez méltóan szerepelniök. Futball és vízilabda. Mindez elválaszthatatlan Molnár Istvántól, akitől búcsúzásunkkor már csak azt kérdeztük: mi a legnagyobb elismerés a stadion bemondójának? — Ha a profik, a rádió- és a tévébemondók rám hivatkozva mondják be a helyes góllövőt. KOZÁK MIHÁLY Tükör 1983. II. 13. 13
