Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 105. szám
A mi játékosunk volt: Branikovits László Nem volt könnyű megtalálni. A 33 éves egykori válogatott ferencvárosi labdarúgó ugyanis ma már egyetlen szállal sem kötődik a zöld-fehér klubhoz, s a futballhoz. Sokan ebben a korban még az első vonalban vitézkednek, mi több a nemzeti tizenegyben is tartják a zászlót, az egykor oly sokra hivatott csatár azonban örökre hátat fordított a pályának, a játéknak. • Laci, én annak idején úgy ismertelek, mint egy olyan fiatalembert, aki élt halt a futballért — kezdtem a beszélgetést. — Ez így is volt. — mondta csendesen. • Mégis túl korán búcsúztál. — Én sem így gondoltam ezt annak idején. Tízegynéhány évvel ezelőtt. • Mesélj sorsfordulóidról. Nagyszerűen indult minden. Fél évet játszottam a Postás kölyökcsa- patában, amik 9r eljöttek értem a Ferencvárostól. Átigazoltak s máris becsöppentem az FTC legjobb serdülő csapatába. Száger Misi bácsi volt akkor az edzőnk s abban a gárdában focizott még Bálint Laci és Szőke Pista is. Nem mondhatnám, hogy túl sok időt töltöttem el a fiatalok között, ugyanis írd és mond tizennégy évesen már a felnőttek között játszottam. No nem az első csapatban., csak a tartalék gárdában, de már az is szörnyű nagy dolognak számított. Együtt focizni Dalnokival, Friedmanszkyval s több válogatottat megjárt idős labdarúgóval, ez számomra óriási megtiszteltetést jelentett. • Mikor szerepeltél először a nagycsapatban? — 1967-ben, a DVTK ellen. Albert Flóri megsérült s nem tudott játszani s engem jelöltek a helyére. Mielőtt kimentünk volna a pályára, azt mondta Flóri, hogy legyek csak nyugodt itt kezdeni az NB l-es szereplést az csak szerencsés dolog lehet. • Rúgtál gólt a premieren? — Ott még nem. De a második mérkőzésen, a Pécs ellen már igen. Persze még nem lettem egycsapásra biztos kezdőember, játszottam ezután is a tartalék csapatban, sőt az ifiben is. A hagyományos Caligaris tornákon bizony nagy dicsőség volt szerepelni. Többször is elnyertük a torna tiszteletdíját, pedig azon nemcsak ifik, hanem a junior korúak is részt vettek. A versenysorozaton mindig ott voltak a legnevesebb edzők is ugyanis nem egy későbbi híresség tűnt fel a tornán. • Mikor vetetted meg a lábad végleg az „egyben"? — 1968-ban. Amikor a Varga Zoli disszidált. Addig a 12—13. játékos voltam. Tulajdonképpen még arra az időszakra sem panaszkod hatom, hisz nagyszerűen éreztem magam a klubnál s boldog voltam, ha a legjobbak között vettek számításba. Ámikor meg első számú jelölt lettem sok-sok nagy mérkőzés részesévé váltam. Gyűltek a bajnoki érmeim, az aranyak, szépen sorban s akkor még úgy hittem ha valaha búcsúzom, innen, a Ferencvárosból megyek majd „nyugdíjba". Persze csak jó sokára. Hát eddig a szép, az emlékezetes nagy időszak, később jöttek a szomorú esztendők. • Pontosan mikortól? — 1976-tól. Dalnoki Jenő volt az edző, aki új csapatot kezdett építeni. Neki más labdarúgókra volt szüksége, mint amilyenek zömmel mi voltunk. Régiek. A csatárokat is másmilyeneknek képzelte el. Keményeknek, olyanoknak, akik keresik a közelharcot, az ütközéseket, akik nem szívbajosak s ha kell ők is legalább olyan nagyot rúgnak bele a védőkbe, mint amilyeneket azok a támadókba. Nos ebbe a koncepcióba én nem fértem bele. Meg is mondta, tehát nekem a továbbiakban már nem is voltak illúzióim. Tudtam jól, számomra itt már sok babér nem terem. Bármennyire is szerettem a Ferencvárost, még futballozni akartam. Győrbe hívtak, már-már rá is álltam a dologra, de a Fradiban lebeszéltek róla. Mondták, hogy maradjak, nekem meg tulajdonképpen nem kellett kétszer mondani, hogy végülis itt a helyem. Aztán mégis elmentem. 1976-ban a szabadságról jöttem vissza, amikor hívtak a klubhoz. Ott egy átigazolási lapot tettek elém. A Csepelhez szólt. Huszonhat éves voltam akkor, a játékhoz még ugyancsak fiatal, de akkor már tudtam, hogy számomra enek vége. • Milyen volt a sorsod Csepelen? — Szeretettel fogadtak s két szép évet töltöttem el a vasgyáriaknál. Amikor Csepelről eljöttem, már abba akartam hagyni a játékot. Akartam, de nem tudtam. Végül az egykori FTC játékos, Thomann Antal csapatába igazoltam. Az Építőkhöz. Ott játszottam egy esztendőt, de már nem esett jól a futball. Kár is volt ezért az évért. De még mindig nem jött el a végső búcsú. Egy esztendőre Dunavarsányba igazoltam. Nagyon hívtak, a csapat bajnokságra tört, ehhez kellett besegítenem. Jó, mondtam. Egy évet, de nem tovább. A bajnokságot megnyertük. Mit mondjak többnyire zsúfolt volt a nézőtér, buszok hozták a környékről a szurkolókat. Csepelen az NB l-ben ritkán voltak kint annyian, mint nálunk abban az időben. • És ezután? — Ezután? Nos végleg befejeztem. Ma már semmi kapcsolatom nincs a labdarúgással. Korábban még gondolkoztam azon, hogy beiratkozom a TF-re, az edzőképzöre, de végülis letettem róla. Még játékos koromban elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet, s talán újból visszaültem volna a padba, ha nem így végződik sport- pályafutásom. De túlon túl megkeseredtem, így jobbnak láttam távol maradni a futballöltözőktől. • Hogy élsz mostanság? — Köszönöm, megvagyok. Egy Tsz-nél dolgozom, mint részlegvezető. • És egyáltalán nem hiányzik a futballpálya? — Nem. Most már nem. • A korodbeliek még javában játszanak. Ha nem a nagycsapatokban, akkor legalább az öregfiúk között. — Én ott sem. Legfeljebb a fiammal focizom. • Ö majd követi az apját? — A pillanatnyi helyzet nem ezt mutatja. Én legalábbis ebben a korban jobban szerettem a labdát. • Mérkőzésre azért eljársz? — Oda sem. De azért figyelem az eredményeket. És drukkolok is. Hogy melyik csapatnak? Ha nem mondanám, akkor is tudná mindenki. Mert a zöld-fehér színekben eltöltött 15 évet sohasem lehet elfelejteni. v.s. COOPTOURIST ne
