Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 101. szám
Szakosztályvezetők mondják: Ambrus Miklós (vízilabda) NEM AKARUNK „NOSZTALGIA SZAKOSZTÁLY" MARADNI . . . Néhány évvel ezelőtt még kellemes dolog volt a vízilabda szakosztályról beszélgetni. Minden a legszebb volt, siker sikert követett, az FTC meghatározó szerepet töltött be ebben a hagyományos magyar sportágban. Bajnoki és kupagyőzelmek öregbítették a zöld—fehérek hírnevét, s a nemzetközi vizekben is fogalom lett az FTC-pólós gárdája. Háromszor került fel a csapat neve a Kupagyőztesek Európa Kupájának impozáns vándordíjára, s a csúcsot az jelentette, amikor 1977-ben és 1979-ben a Szuper Kupában is a Fradi lett az első. Josef Dirnweber, a sportág egyik legelismertebb nemzetközi tekintélye, az osztrák szövetség vezetőségének tagja mondta annak idején: „Az FTC Európa legjobb klubcsapata, élmény látni a játékát." Volt. Sajnos, csak volt. Mert amilyen hálás dolog volt akkor írni a győzelmekről, a Szuper Kupában előbb a Canottieri Napoli, majd a Vasas ellen kiharcolt diadalról, most olyan nehéz megtalálni a pozitívumot, amely a szakosztályban fellelhető lenne. No, persze azért van ilyen is, de egyelőre még elég kevés. Ilyen előzmények után és ilyen gondolatokkal telítve kezdtük beszélgetésünket Ambrus Miklóssal, a szakosztály vezetőjével, aki szinte lázba, tűzbe jött, amikor egy-egy kényes kérdés is szóba jött. — Nem kis meglepetés volt számomra, amikor idén megkérdezték, hogy elvállalnám-e a szakosztály vezetését, — mondta az egykori csaknem ötvenszeres válogatott kapus. — Ismertem a nehéz helyzetet, hiszen a vezetőségnek már korábban is tagja voltam, igaz, a munkámra nemigen tartottak igényt. Elvállaltam, s dr. Kárpáti György barátomban, egykori játékostársamban nagyszerű segítőre találtam, ő a technikai vezető. Sok, nagyon sok tennivalónk volt, hogy kijussunk abból a mélyvízből, amelybe a szakosztály jutott, s eleget tegyünk annak az elvárásnak, amelyet többek között a szurkolóink is igényelnek. Mennyi kiváló játékos ment el tőlünk az évek során . . . Kásás, Gerendás, Debreceni, Steinmetz, Balia, hogy csak néhányat említsek. A fiatalok nem tudták őket pótolni, szakmai téren visszaestünk. A mi sportágunk is fejlődik, s ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani, megfelelő „anyaggal" kell rendelkezni. Ez volt az egyik gond, a másik pedig, hogy nem éreztük, megkapjuk-e azt a támogatást, amely szükséges lenne a felemelkedéshez. A kettő nagyon összefügg! Nem titok, az FTC-ről elég sok szó esett a magyar pólós-életben, s mind több egyesület próbálkozott a már-már válságba jutott szakosztályból játékosokat szerezni. Ezt ki kellett védeni! Azt viszont már nem lehetett, hogy néhányan katonai bevonulásuk miatt egy időre kénytelenek voltak megválni a zöld—fehér színektől, de az egyesület mindenkit visszavár, számít rájuk. — A csapaton belül is voltak és mit tagadjam még ma is vannak kisebb-nagyobb gondjaink, — folytatta Ambrus Miklós. — Fel kellett számolnunk úgynevezett csoportosulásokat, s ma sem győzzük eléggé hangsúlyozni: csak azoknak lehet nálunk helyük, akik mindent megtesznek az előbbrejutásért. Különben nem bízhatunk a jövőben. Jelenleg száznál jóval több tagja van a szakosztálynak, amely különböző korcsoportokban szerepelteti csapatait. Az eredmények — főleg az OB l-es gárdáé — senkit sem kényeztetnek el, s a vezetőség ezt nagyon reálisan értékeli. Minden „vonalon" erősítésre gondolnak, mert a mostani helyzetben sem lehet azt mondani: nincs érdeklődés a Fradi vízilabda szakosztálya iránt. Sokat segíthet, lendíthet majd, ha elkészül a Népligetben a saját uszoda — nagyon várják! — ahol valóságos bázis alakulhat ki. — Nem akarunk „nosztalgia-szakosztály" maradni, csak a múltat idézni, ez méltatlan lenne egyesületünkhöz, — említette nagyon is ki- hangsúlyozottan. — Értékelésünk szerint két év kell ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a régi helyünkre, újból ott legyünk a jelentős szerepet betöltő csapatok között. De ezt csak néhányan nem tudjuk végrehajtani, igényeljük és várjuk a sokoldalú segítséget. Ambrus Miklós, az egykori egri sportoló 1953-ban került a Ferencvárosba, itt lett válogatott, olimpiai bajnok 1964-ben Tokióban és Euró- pa-bajnok még előtte, 1962-ben Lipcsében. Nemcsak tudása révén volt elismert, hanem arról is, hogy rendkívül lelkes sportember, aki mindent megtesz a sikerért. S amikor 1969- ben befejezte aktív pályafutását, akkor sem vált meg „családunktól". Nevéhez fűződik az a ritka bravúr, amelyre idén tavasszal vállalkozott: 49 évesen vízbe szállt, hogy az egyik mérkőzésen kisegítse csapatát, amelynek nem volt kapusa. Ilyen is volt, de ha a jövőben az összeállításnál újból találkozunk az Ambrus névvel, az már nem az övé lesz. A fiái, Tamásé, aki a szakemberek szerint sokat örökölt a papa kapus tehetségéből. Kozák Mihály A sporttörténeti stúdió szeptemberi összejövetelén Ambrus Miklós, Giczy Jenő, Dr. Kárpáti György, Gyenes J. András műsorvezető, Kruj Iván
