Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 100. szám

dázók sem könnyű gyerekek, de hát akkor ezek szerint itt katasztrofális helyzet lehet. Nem ezt tapasztaltam. Az akkori edző, Tátrai Sándor csak egy évig dolgozott velem, de őszintén megmondom, számomra kiváló partner volt. Halkszavú, de a játékosokért mindig harcba szálló tréner volt, akinek ugyanúgy, mint nekem, a meggyőzés volt a pedagógiai módszere. Alberttel, Rákosival és a többi, akkori „sztárral" hamar barátságot kötöttünk, s az oly feketére lefestett helyzet napról napra rózsásabb lett. Még inkább így alakult, amikor dr. Lakat Károly lett az edző, mert vele aztán élmény volt dolgozni. Annyira egyformán gondolkodtunk, hogy

egy-egy hunyorításból is le tudtuk szűrni a másik véleményét. Hogy mennyire volt eredményes a ténykedésünk, azt döntsék el az olvasók és gondoljanak vissza, hogy ebben az időszakban volt a felejthetetlen 1967-es bajnokság, majd egy év múlva a duplázás. Még elsorolni is jó érzés az akkori csapatot: Géczi — No- vák, Mátrai, Páncsics, — Juhász, Szűcs, — Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi.

Két esztendő múlva egyik napról a másikra lemond, s még az Üllői út tájékára sem jön egy évtizeden át. Miért?

— Aggályaim támadtak. Már eleve nem tetszett az a módszer, ahogy a sportklub vezetése a Lakat-kérdésben viselkedett. A nagy tekintélyű, sikeres edzőt úgy ebrudalták ki, amely méltatlan volt a Ferencvároshoz. Ezt nehezen tudtam lenyelni. Ráadásul engedték, hogy a játékosok klikkeket alakítsanak, s ebben az egymás elleni harcban nem vették észre, hogy csak egyetlen vesztes lehet: a klub! Most joggal kérdezhetnék meg, hogy miért nem léptünk fel mi, a szakosztály vezetői keményebben. Társadalmi munkások voltunk, akik legfeljebb jelezhettük a problémákat, a megoldás a fizetett sportvezetők kezében volt.

1980-ban tíz esztendő, önként vállalt „száműzetése" után újra az egyesület elnökségének tagja lett.

— Igen, mert új vezetés vette át az FTC irányítását. Eszükbe jutottam, nekem meg az a sok-sok régi emlék, azok a szép napok, úgyhogy kézenfekvő volt a megoldás: a visszatérésem. Egyébként látszik, hogy öregszem, mert a nosztalgia szólalt meg bennem akkor is, amikor elvállaltam, hogy a Magyar Úszó Szövetség intéző bizottságának tagja legyek. Ez a két társadalmi funkcióm van, amelyet én mint mindig most is nagyon komolyan veszek. Nekem nem kell fényképet adnom, engem gyakran látnak.

— gyenes —

Q

EGY RÉGI CSAPATKÉP ÜRÜGYÉN

isportszeretetről

I Az ülő sor jobb szélén az ifjú j Karádi,

Meggyűrt szélű, kissé már megfakult fényképet tett az asztal közepére. Óvato- | san fogta, úgy, mint aki különös értéket tart a kezében, mint akinek ugyancsak j becses emléktárgya a sok évvel ezelőtt készült fotográfia.

— Felismer ezen a felvételen? — kérdezte s úgy fordította, hogy szembe néztek velem az arcok a csapatképen. Fiatal gyerekek feszítettek annak idején az objektív előtt, csíkos mezben, büszke tartással. Kutattam a sorok között, kerestem az asztal túlsó oldalán ülő férfi vonásait a papírról mosolygó gyerekemberek között.

— Jobb, ha segítek, mert aligha találna meg. Ez vagyok én, itt a legszélén — mutatta az ujjával. — A legkisebb.

Az a mokány kis fiú, aki negyvenhat esztendővel ezelőtt bajnokcsapat tagjaként állt oda a fényképező masina elé, ma már nyugdíjas. Karádi Ferenc, mint a IX. kerületi Sportfelügyelőség vezetője ment nyugállományba, s ha ezt a régi képet előkeresi, legszebb emlékei veszi körül. Pedig nem lett belőle világhírű futballista, nem hódított az élvonalban, nem gyűjtött márkás díjakat, trófeákat. Ő csak egy kissé gyűrt szélű csapatképről beszél ilyenkor mindig, ami az ő szomorú szép ifjúsága.

— Itt születtem a IX. kerületben s egy voltam azok között a gyerekek között, akinek a labda jelentett mindent. A játékot, a szórakozást, a szenvedélyt, a ki- kapcsolódást. Szűkös körülmények között nevelkedtem s egy olyan toborzón jelentkeztem először az Üllői úti pályán, amelyen nem kevesebb, mint kétszázötven srác próbált szerencsét. Felejthetetlen nap volt. Akkor volt életemben először stoplis cipő a lábomon. Egymásnak adtuk a csukát, aki lejött, az húzta le s adta oda az oldalvonal mellett várakozóknak. Vagy tíz perc jutott mindenkire. Mármint játék. Óriási volt a tülekedés s mindenki meg akarta mutatni, hogy legény a talpán. A legtöbben centert akartak játszani, vagy valamelyik

összekötőt. Én is legszívesebben középcsatárban próbáltam volna szerencsét, de azon a poszton mint említettem, sokszoros volt a túljelentkezés. Balszélsőnek viszont alig ajánlkozott valaki. Én meg amúgy is kis ember voltam, gondoltam ott a szélén csak jobban észrevesz- nek, mint középen, a hórihorgas védők között. S dacára, hogy jobb lábas voltam, bejelentkeztem a balszélre. Itt hamar szerephez jutottam s mit ad isten — megfeleltem. Kétszer elmentem egy jókora hátvéd mellett, az egyik beadásomból gól is lett, így ottragadtam. Ez a csapatkép már 1936-ban készült, amikor megnyertük a kölyök bajnokságot. Más idők voltak azok, s mi egy kicsit másként szerettük akkor ezt a játékot. Mi úgy néztünk fel a régi nagy játékosokra, edzőkre, mint valamiféle istenekre. Abban az időszakban Blum volt a Ferencváros felnőtt csapatának edzője. Hát ha valaki, ő hatalmas ember volt. De nem csupán a mi szemünkben, de a menőkében úgyszintén. Mint labdaszedő gyerkőc nem egyszer beosontam az öltöző folyosójára, hogy a félig nyitott ajtón át meghallgassam a mérkőzés előtti intelmeit, taktikai eligazítását. Nekünk akkor az is óriási élmény volt, ha Sá- rosiék leálltak velünk egy kicsit passzol- gatni. Régen a játékosok hoztak áldozatot a sportért s nem túlzás, ha azt mondom, a szívünk fájt, ha vége lett az j edzésnek. Volt úgy, hogy szinte már a I labdát sem láttuk a sötétben, de nem I hagytuk abba. A háború kezdetéig ját- I szottam a Fradiban, aztán jött a katona- | ság, a világégés. A háborút követően I viszont megint hamar ott voltunk a pá- I lyán. Játszottam a munkásválogatottban, I a Vasas ellen, amikor még ejtőernyő- ■ bői készültek a mezek, gatyák. Később játékvezetőként maradtam a labdarúgás közelében, országos kerettagságig vittem,

NB I-est is vezettem.

Karádi Ferenc ma is a sportért dolgozik. A IX. kerületi szabadidő központ vezetője.

— Minden szombaton 8-tól 14 óráig öltözőt, pályát, sportszereket biztosítunk az érdeklődőknek, azok számára, akik örömüket lelik egy kis testmozgásban, a labda közelségében. Kint a Népligetben igazán kultúrált körülmények között tölthetnek egy-egy délelőttöt. Lehet itt mindent csinálni, még teniszez- I ni is. Állandóan új ötleteken törjük a Je- I jünket, télre minden valószínűség szerint I jégpályát is csinálunk, csak hogy jöjjenek | az emberek, ha másért nem, egészségük I óvása érdekében mozogjanak egy kicsit. I Végül eltette a fényképet. Féltő I gonddal rakta a tárcájába. A mai, adidas- I ban, cifra mezekben, melegítőkben pom- I pázó gyerekeink vajon megőrzik-e ugyan- 1 így ifjúságuk emlékeit?