Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 99. szám

A mi játékosunk volt:

Szigeti Ferenc

(1946-ban kerültem fel Budapestre Tűrjéről, a zalai kisközségből. 16 éves voltam, állandóan éhes, hosszúkarú, hosszúlábú kamasz, akin azidá- ig sohasem feszült egyesületi trikó. Csak úgy kint a réten, a srácokkal rúgtuk a lasztit, aztán egyik napról a másikra az egyik legpatinásabb klub, az FTC tagja lettem. Kedden hozott fel a vonat s vasárnap már játszottam az UTE ellen. Na, nem a nagycsapatban, csak az ifiben, de ezt a napot míg élek, nem felejtem el. Mint egy szentélybe, úgy léptem ki a falelátók övezte arénába, ahol akkor már harmincezer szurkoló zúgott, moraj- lott. Mit mondjak egyszerűen lenyűgözött a látvány, a hangulat... Harmincezer embert én együtt addig sohasem láttam, nemhogy előtte rúgtam volna a labdát. Se nem láttam, se nem hallottam amint ott álltunk a pálya, közepén s köszöntöttük a népet.) így kezdődött Schmidt Ferenc labdarúgó pályafutása. Az emlékezetes bemutatkozást azonban sokkal nehezebb évek követték. A fiú a Mester utcai kereskedelmibe járt, albérletben lakott s önálló kereset híján vidéken élő szülei támogatására volt utalva. A Schmidt család nem tartozott a jómódú, gazdag emberek közé s bizony nem kis erőfeszítésbe került még a Pestre szakadt Ferenc gyerek istápolása is. A jó felépítésű, tehetséges fiú viszont hamarosan kopogtatni kezdett a felnőtt csapat öltözőjének ajtaján.

(A soron következő nagy ünnep az volt az életemben, amikor mint if istát először vitt túrára a nagycsapat. Csehszlovákiába készült az együttes, én meg a csodák birodalmába. Mint az inasok, cipeltük a hatalmas, szereléssel teletömött bőröndöket s nagyon boldogok voltunk. Kint aztán többször is szerephez jutottam, ment is a játék, rúgtam a gólokat. Az újságok már öles betűkkel írták a nevem, meg a góljaim s amikor visszajöttünk, szinte már a határon vártak az újpestiek. Akkori körülményeim olyanok voltak, hogy mennem kellett . . . Ettől kezdve már volt önálló keresetem, meg tudtam állni a saját lábamon s csak a játékra koncentráltam. Már a bemutatkozáskor, az MTK-nak gólt rúgtam.

S utána még sokat. A tizenötödik meccsen jött az első megpróbáltatás. Egy kapáslövést követően eltörött a lábam. S ez volt a jel egy szomorú nyitányhoz. Később a derekammal bajlódtam hosszabb ideig, majd amikor az meggyógyult, jött az újabb lábtörés. Aztán abból is felépültem, de már kezdtem csüggedni. Úgy éreztem nekem ebben a játékban mindig balszerencsém lesz, bármerre járjak, bárhová is lépjek. Időközben új egyesületbe kerültem. A Dunaújváros elődjéhez, az akkor alakult Sztalin- város együtteséhez. Már az első évben megnyertük az NB II-ben a bajnokságot. Belelendültem, visszatért a hitem, a játékkedvem. A'néhány ott töltött év alatt házigólkirály voltam, már-már úgy tűnt, megtelepszek a Duna-parti városban, amikor egyszer összefutottam Bukovi Marci bácsival s utána életutam ismét visszakanyarodott az Üllői útra.)

A kiváló szakember azt mondta az akkor már Szigeti néven játszó gólerős centernek, hogy a Fradi edzője, Sós Károly eredményes jó csatárokat keres, ő, mármint Szigeti pedig mire vár? Hát nem is várt semmire. Rövid úton visszatért egykori álmai színhelyére, az Üllői útra. És itt is gyártotta a gólokat. Ott volt az egyesület ausztráliai túráján, a sikeres nyugateurópai portya győztes mérkőzésein. A hamburgi győzelmet követően Saarbrückenben is az ő lövése hozta a győzelmet. S ezen a találkozón immár harmadszor lábtörést szenvedett.

(Ahogy belehasított a lábomba a nagy fájdalom, tudtam, hogy vége. Hogy az élvonalbeli szereplésnek egyszer és mindenkorra befellegzett. Gipszcsizmát kaptam s egy botot, de a csapatot nem hagytam ott. Mentem velük végig a túrán, Horváth Gyurival a kapussal összekapaszkodva. Neki a keze tört el, így aztán ketten szomor- kodtunk. Mert nincs szomorúbb ember a „rokkant” futballistánál, nincs nyomasztóbb érzés, mint ott kuporogni a lelátón egy botba kapaszkodva s nézni, amint a többiek lent a fü- vön játszanak. S nincs lehangolóbb, amikor egy sportember megérzi sportpályafutása végét. Ül és végigpereg előtte szinte az egész élete, a

nagy kalandok, a felejthetetlen győzelmek, a kis „gazemberkedéseks a szíve összeszorul a gondolatra, mindennek a végére jutott. Nem lesz több nagy meccs, nagy hecc, ugratás. Nem tesznek már lisztet a samponos zacskómba azok a „csibészek" s nem lesnek a zuhanyok közül a visszafojtott nevetéstől fuldokolva, amint ujjal próbálom simára keverni a hajmosószernek hitt csirizt s nem dőlnek szerteszét a hahotától, amint a fejemre kentem a kulimászt. 28 éves voltam csak, de már belefáradtam a sérülésekkel való meddő viaskodásba. Levezetésként még játszottam egy esztendőt a Budai Spartacusba, majd végleg abbahagytam a játékot.)

De a futballpályát nem hagyta el Szigeti Ferenc. Edző lett, előbb a serdülőkkel s az ifikkel foglalkozott, majd felnőtt csapatokhoz került. Kecskemét, Vác, majd ismét az FTC hívta. Dalnoki Jenő mellett ő lett a pályaedző s az FTC akkor, hosszú idő után ismét megnyerte az NB l-es bajnokságot.

(Ez volt az az idő, amikor megint nagyon sok örömet hozott nekem a labdarúgás. Nagyon jól éreztem magam itt az Üllői úton, nem vágytam el semerre sem. Pedig akkor akadt nem egy kecsegtető ajánlatom. NB l-es klubok hívtak — vezetőedzőnek. Szinte nem is gondolkoztam, úgy utasítottam el a hívó szót. Talán akkor is elengedtem magam mellől a szerencsét. Később ismét elkerültem a Ferencvárostól, vidéki edzős- ködés jött ismét, kisebb csapatoknál. Aztán amikor Novák Dezső vette át a csapatot, ismét visszahívtak. Utánpótlás szakágvezető lettem, kilenc csapatot felügyelek. Szeretem ezt a munkát, örömöm lelem benne. A korábbi gyengélkedés után az elmúlt bajnoki esztendőben megint felfelé ívelt a klubnál az utánpótlás nevelés. Öt kis együttesünk vehetett át ismét érmet, két csapat aranyat, kettő ezüstöt, egy pedig bronzot. Mindez persze nem egyesegyedül a mi érdemünk. Ugyanúgy az egyesületi, mint a szakosztály vezetés gondos, türelmes, odaadó munkáját dicséri.)

Szigeti Ferenc mindennapjait tehát ma is az Üllői úton tölti. Mint régen. Járja a serdülők edzéseit a László kórház pályától a Népligetig s keresztül-kasul az országban. Sok kis községben is megfordul, olyanokban is, mint amilyen Tűrje volt. A szülőhelye. Keresi, figyeli a gyerekeket, keresi a játékosokat a — Ferencvárosnak.

V. S.

COOPTOURISTi