Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1978. szeptember
— Amikor régebben szabadságon voltam, tudtam, hogy visszatérek a munkámhoz. Most is az első két-há- rom héten önkéntelenül is ránéztem kora délután az órára, „indulni kell'’, gondoltam. De akkor rádöbbentem — nem megyek többet dolgozni. Nyugdíjas lettem. A rövid monológot Nagy Ida mondta, az őt meglátogató újságírónak. Ilyenkor bizony rosszul fest, ha azt írják: „Amikor beszélt, könny csillogott a szemében.” Viszont tényleg így történt. Ida néni — mindenki csak így szólította tizenkét éven át a Ferencváros sporttelepén —, ahogy visszaemlékezett a munkájára, bizony elérzékenyült. — Egy tucat évet töltöttem a szertárban, pedig, amikor egy ismerősöm ajánlatára elkezdtem itt a munkát, magam sem gondoltam, hogy ennyire megszeretem ezt a környezetet, a gyerekeket, az edzőket. Soha nem érdekelt a sport, a labdarúgásról pedig alig-alig hallottam valamit. Most meg augusztus óta rettenetesen hiányzik a pálya, az a sok kedves fiú. Nagy Ida az ifjúsági és a serdülő labdarúgók szertárosa volt. Tizenkét esztendő alatt egy teljes focista generációt „szolgált” ki tiszta szereléssel, labdákkal, mezekkel, cipőkkel. — Amikor elkezdtem munkámat az Üllői úton, éppen Bálint Laciék voltak az ifjúsági első csapat állandó tagjai, ök azóta is a kedvenceim. Vépi Pétert szerettem talán közülük is legjobban, azóta is csak „Mami”- nak szólít. De utánuk is minden évjáratban akadtak olyanok, akikre amíg csak élék, szívesen emlékezem. Ebedlt Zolival és bátyjával, amíg a Fradiban volt, mindig sokat beszélgettem, no meg Tepszics és Dániel a lehető legnagyobb tisztelettel szóltak hozzám. Mindig szívesen emlékszem vissza az ifik vezető edzőjére, Vincze Gézára, akivel az utolsó éveket töltöttem el. Nagyon jól megértettük egymást. Jó volt vele dolgozni. Voltak-e olyanok, akikkel sok baj volt? — Igen, de ez természetes, a nevüket viszont nem árulom el. Akkor még gyerekek voltak, ma már felnőttek, s alaposan megváltoztak. Általában azokkal volt a legkevesebb gondom, akik rendszeresén jártak edzésekre, ök a pályán tanulták meg a fegyelmet, a rendet. Az ilyen játékosok soha nem hagyták maguk után piszkosan az öltözőt, összegyűrve a földön a trikókat. És olyan kiváló edzőkkel dolgozhattam együtt, mint Zalka András, Csanádi Ferenc. Dalnoki Jenő, Friedmanszky Zoltán. Ida néni híres volt arról, hogy mindig alapos fejmosásban részesítette azokat a játékosokat, akik vereséggel hagyták el a pályát. A legnagyobb fenegyerekek is egyik lábukról a másikra álltak a zavarukban, ha feddő szavait hallgatták. — Soha nem tudtam elmenni szó nélkül azok mellett, akik otthon, az Üllői úton kaptak ki. Én mindig Nyugdíjban... azon voltam, hogy olyan tiszta és rendes szerelésben fussanak ki a pályára, hogy ha a szurkolók meglátják őket, első pillantásra észrevehes- sék: ezek a sportolók a Ferencvárost képviselik. Ha a játékkal ezt nem vétették észre, akkor szerintem teljesen jogos volt a „letolás”. Nemrégen, még Albert Flóriánnak is megmondtam a véleményem, amikor az öregfiúk mérkőzésen kikaptak ... Azt, hogy a játékosok soha nem sértődtek meg, jelzi az a rengeteg ajándék és képeslap, amely Európa és a világ minden tájáról a szertár, illetve a Szamuely utcai lakásom címére érkezett. Nagy Ida büszkén mutatta a zöld-fehér mezbe öltöztetett labdarúgószobrot, meg a Fradi-cí- merrel ékesített pohárkészletet, amelyet búcsúztatása alkalmából kapott a klubtól. — Csodálatos dolog az, hogy még most sem felejtettek el az egyesületnél. Nemrég újból kaptam képeslapokat a külföldön járt labdarúgóktól. Mindig érdeklődnek hogylétem felől. Állandóan hívnak vissza, hogy dolgozzak tovább, de sajnos idős édesanyám miatt ezt többet már nem tehetem. Azt viszont megígérem, hogy ha lesz egy kis időm, máris megyek a pályára. Több serdülő játékos szülei felajánlották, hogy értem jönnek autóval, s elvisznek a meccsekre. Köszönettel, s nagy-nagy örömmel fogadtam az invitálást. Híres volt arról, hogy sohasem fáradt el. Képes volt már kora reggel először a kis labdarúgó-palántákat ellátni a szereléssel, utána meg este rohant a Népstadionba, vagy ahol éppen a nagycsapat szerepelt, hogy azokat is ellássa, ha az „egy”-nél dolgozó szertáros éppen megbetegedett. Becsülték is a játékosok, hiszen Rákosi Gyuláéktól kis porcelán focicsukát kapott, „Nagy Idának a fiúktól” felirattal. — Tudták ők is, hogy nem értek sokat a focihoz, de azért mindig jöttek hozzám panaszkodni, ha nem ment a játék, vagy éppen dicsekedni, ha éppen gólt rúgtak, meg jól játszottak. Akadtak gyerekek, akik még a kislányokról Is szót váltottak velem, tanácsot kérték, ha „bajban” voltak. Ismerik a szurkolók is. Vasárnaponként, amikor délelőtt szinte valamennyi csapat játszott a Fradi-pá- lyán, mindig ott figyelte a vonal mellett a „gyerekeit”, közben elbeszélgetett a nézőkkel, s utóbbiak most már hiányolják is. Hiányzik is mindenkinek, hiszen szó szerint hozzánőtt a sporttelephez. Keresik a kis labdarúgók is. ö nevelte rá őket arra, hogy becsüljék meg a zöld-fehér mezt. — Nem engedtem, hogy valami is elvesszen. Hányszor jött oda egy-egy kisfiú, hogy nincs meg egy labda. Azonnal kihívtam a többieket is az öltözőből, s addig nem jöhettek visz- sza, amíg meg nem keresték a „bőrt”. Hálából azután a hét végén mindig azt a garnitúrát adtam nekik a meccsre, amelyet a legjobban szerették. Aki nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, azt büntettem. Sokáig kérlelhetett, amíg megkapta a hőn áhított nadrágot vagy trikót. Persze, az igazság az, ilyenkor is csak idő kérdése volt, hogy mikor bocsátók meg a csínytevőnek. Tudták a rossz srácok is, hogy a végén mindig megsimogatom a fejüket... Talán éppen ez a simogatás hiányzik most is az ifjú focistáknak az Üllői úton ... Gulyás László 19
