Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1976. szeptember
28 év után ismét az Dr. Papácsy Ervin a baráti kör nevében üdvözli Sárosi Györgyöt. Balról: Papácsy dr. Furmann Károly, Sárosi dr. Toldi Géza, Logody László, Kiszely Teljes erővel tűzött a délutáni nap az FTC klubházának nagy tanácstermébe, amikor gyülekeztek a Baráti Kör tagjai. Egyesek a labdarúgók izzasztó edzését figyelték az ablakon át, mások az akkor folyó olimpiai játékok magyar résztvevőinek esélyeit latolgatták. Félszemmel azonban mindannyian az ajtó felé tekintgettek, mert izgatottan várták a 28 év után hazalátogató dr. Sárosi Györgyöt, a harmincas-negyvenes évek kiváló ferencvárosi labdarúgóját. A régi játékostársak közül is sokan itt voltak. Eljött a találkozóra Lázár Gyula, Kiszely és az évenként hazalátogató Toldi Géza. Megérkezésekor felcsattant az ütemes taps. Hogy mit érzett a forró hangulatú fogadtatás alkalmával Sárosi György, azt tükrözte a meghatódottságtól elfá- tyolosodó tekintete. Ragyogott viszont az arca a boldogságtól, amikor sorra átölelte régen látott játékostársait, és odaállt köszöntem az idős szurkolókat, és azokat a fiatalokat, akik nem ismerték, csak hírét hallották. Bizonyára előre megfogalmazta mondandóját, hiszen tudta, nemcsak látni, hallani is akarják barátai és régi rajongói. Feleleveníteni egy eredményekben és sikerekben gazdag sportember pályafutásának felejthetetlen mérkőzéseit, epizódjait. El is jutott az első mondat végéig. Ott azonban még- csuklott a hangja, szemét döntötték az emlékezés és meghatottság könnyei. Akkor egy olyan sportembert láttunk klubházunk falai között, aki szavak nélkül tett tanúbizonyságot arról, hogy soha nem lehet eltépni azokat a szálakat, amelyek egyesületünkhöz kötik. Megrázó és mélyen őszinte volt szótlan, köny- nyes hitvallása a Ferencváros és annak nagy családja mellett... Az ismét felcsattanó taps, a szurkolókból felé áradó szeretet azonban feloldotta a találkozás első perceinek ellágyulását, és Sárosi ismét megtalálta a megfelelő szavakat. Szerényen beszélt a Fradiban eltöltött, számára is felejthetetlen évekről, és válaszolt a szurkolók kérdéseire. Elmondotta: amikor az egyesülethez került megmagyarázták neki, mit jelentenek a zöld-fehér színek: zöld a remény, fehér a becsület színe. Élvárták tőle, hogy az egyesület tagjaként ez mindig szeme előtt lebegjen, és kivételes tudását a csapat érdekeinek rendelje alá. Pályafutása alatt csak egyszer fordult elő vele, hogy ez a hite megingott. Ez akkor történt, amikor a magyar válogatott színeiben hét gólt rúgott a világhírű cseh kapus Planicska hálójába. Ezután értette meg igazán, hogy társak nélkül nem tudta volna ezt a máig is olyan gyakran emlegetett játékot nyújtani. Ez maradt sportemberi „hitvallása”: a gólszerzés dicsősége nem egyedül a befejező játékos érdeme. Elmondotta, hogy az ellenfélben is a győzni akaró sportembert látta, akik ellen sportszerűen kell küzdeni. Előfordult, hogy amikor szembe állt a kapuval, az ellenfél hátvédjei gyakran felrúgták. Soha nem törlesztett. Ilyenkor háttal helyezkedett az ellenfél kapujának, és társaitól úgy kérte a labdát, hogy azt hátrafelé, ollózva tudja kapura rúgni. És olykor be is rúgta... Becsülték sportszerű játékáért az ellenfelek itthon és külföldön egyaránt. Ennek a megbecsülésnek adta szép tanú- bizonyságát kora egyik legnagyobb olasz játékosa, Silvio Piola az emlékezetes 1937. évi Középeurópa Kupa döntőn Rómában. Az
