Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1979. szeptember
Gyula bácsi A hat Wilhelm fiú közül szinte mindegyik szerette a labdát. A kis Gyula például a Soroksári úti KAOE pályán töltötte zsenge ifjúkorának egy jelentős részét. Otthon csak éppen megmutatta magát, aztán máris rohant ki a lakásukhoz közeli sporttelepre. Az apró emberke abban az időben még nem pályázott senki mezére a szóban forgó együttesnél, egyelőre beérte a labdaszedés nem túl rangos, de a gyerekek számára valaha még becses szórakozásnak számító mesterségével. De mint any- nyi más apróság, ő is illő tisztelettel nézett fel a „menőkre” s szilárd eltökéltséggel készült arra, hogy egyszer ő is csapatban futballozzon. A pályán töltött évek alatt aztán nem csupán a játék, a labda szerétetét szívta magába, hanem időközben meg is tanult vele bánni. Méghozzá ugyancsak jól s amikor úgy érezte elérkezett az idő, hogy próbára tegye képességeit, elment, s jelentkezett kedvenc klubjánál, a Ferencvárosnál. Az első tisztelétdíjat az ificsapatban kapta, akkor, amikor a zöld-fehér fiatalok megnyerték a bajnokságot. No nem kell itt valamiféle nagy serlegre, értékes trófeára gondolni. Mindössze egy kis éremről volt szó, amilyet a klub egyik mecénása nyomott a fiúk kezébe, ám ez a kis jelvény akkor nagyon becses kincsnek számított Wilhelm Gyula számára. A fiatalember nagyon szerette az FTC-t, második otthonának tekintette a klubot s az a típusú labdarúgó volt, aki mindig szívvel-lélekkel küzdött egyesülete színeiért. Mint Fradi játékost, az iskolában megkülönböztetett tisztelet övezte. A többiek felnéztek rá, igyekeztek a kedvébe járni, márcsak azért is, mert rajta állt, vagy bukott a bekerülés az iskolacsapatba. Akkoriban ugyanis mindez komoly sportsikernek számított, nem beszélve arról, hogy a Wilhelm fiú egy-egy rangos iskolameccsre felszerelést hozott az FTC-ből. Mezeket, nadrágokat s bőrszeges cipőket. Egy ilyen akció után aztán kis híján kicsapták az iskolából, ugyanis a szer- tárosi teendőket csak a hittanóra rovására tudta ellátni, erről annak rendje és módja szerint ellógott — s lebukott. Az egyik osztálytárs — aki nem került be a délutáni csapatba — megemlítette a tanárnak a dolgot, nagy patália tört ki, s Gyula nehezen úszta meg egy igazgatói dorgálással. Ám bármennyire is jó képességű labdarúgó volt a Wilhelm fiú, ahhoz, hogy a zöld-fehérek első csapatába bekerüljön nagyon meg kellett dolgoznia, s főleg türelmesnek kellett lennie. Mert hiába emelkedett ki a tartalékcsapatból, az „egyben” mégsem várták tárt karokkal. Nem, mert ott szinte minden poszton nagyszerű, kimagasló képességű játékosok kergették a labdát, olyanok, akik szinte alig adtak esélyt a csapatbakerülés re a feltörekvő fiataloknak. Nem hullámzott teljesítményük, nem követte a nagy játékokat látványos hullámvölgy, ezek a sportemberek egyszerűen nem voltak hajlandók gyengén játszani. A kevésbé kitartóak nem vártak csodára, nem böjtöltek éveket, hanem elmentek más egyesületbe, ahol azonnal játéklehetőséget kaptak. Wilhelm Gyula az FTC-ben akart futballozni, ezért maradt, s megküz- dött a posztjáért. Sok emlékezetes mérkőzést vívott a zöld-fehér gárdában, sok szép győzelem részese volt. A győzelemért a szívét adta, a balsikereket nehezen viselte. Azon az emlékezetes svéd túrán is nagyon vágyta tornagyőzelmet. Három mérkőzést játszott az FTC s a végső siker díja 18 ezüst futballista volt. Azokon az összecsapásokon szinte nem volt , megállása ... aztán egy gólon, egyetlen pici gólon múlott, hogy nem nyerték el a szobrokat. Iskolái befejezése után állást kellett keresnie, ami a húszas években nem tartozott a kifejezetten könnyű feladatok közé. Végül Csepelen, a Weiss Manfréd műveknél helyezkedett el, a hengermű-laborban lett vegyész. Jól dolgozott, pontos volt s precíz, mindig adott arra. milyen munka kerül ki a kezéből, mégis akadtak problémái feletteseivel. Egy napon ugyancsak összekülönbözött a főmérnökkel. Ekkor már hetek óta túlórázott, edzésre is ritkán tudott elszabadulni, az Üllői úton viszont várták. Játszani kellett volna. Amikor bejelentette, hogy ezúttal nem tud tovább maradni, mert várja csapata, a főmérnök rövid tömörséggel közölte vele, ha nem marad, másnap már be se kell jönnie, hacsak másért nem, a felmondólevélért. Wilhelm Gyula nyakas ember volt, s ezúttal nem engedett. Elment, mert szükség volt rá a pályán. És másnap tényleg várta a felmondólevél. Nem kis utánjárást követően a Tungsramban talált másik helyet. Egy egészségtelen pincehelyiségben galvanizált egész nap, majd késő délután keresztül utazta a várost, hogy megpróbálja elérni az Üllői úton az edzést. Állandóan versenyt futott az idővel, egyre nehezebben tudta ellátni a feladatát a pályán. Volt olyan hét, amikor egyetlen egyszer sem tudott tréningezni, s hétvégén csak a meccsen találkozott társaival. Ameddig bírta, csinálta, aztán kénytelen volt lemondani a játékról. Nehéz szívvel búcsúzott el barátaitól, szeretett klubjától s a játéktól. 1925-öt írtak, amikor a visszavonult futballistát megkereste egy volt barátja. Az illető Olaszországból jött s meghívót hozott Wilhelm Gyulának. A Cremona csapata várta, odakint megfelelő állást is biztosítottak számára. Az ajánlat kecsegtető volt. meg aztán ismét lehetősége lett a játékra, így vállalta, összecsomagolt, s utazott. Már az első évben várakozás felett szerepelt az együttese. Nagy harcban mindössze egyetlen ponttal maradtak le a Juventus mögött a bajnoki címtől. A sikerben döntő érdemeket szerzett a Jeszmás. Wilhelm magyar duó, mindketten vezéregyéniségei voltak a gárdának. Két évig játszott itt Wilhelm Gyula, aztán Luganóba költözött, ott edzős- ködött egy ideig majd 10 esztendőn át Franciaországban oktatta a labdarúgást. Idegenben is megbecsülték munkáját, meg is fizették tisztességesen, mégsem tudták végképp külhonba kötni. Mindig vágyott visz- sza szülőföldjére, régi bferátái közé. s a szíve végül hazahozta. 1939-ben otthagyva lakást, autót, egzisztenciát hazatért Magyarországra. A kénsav- gyárban kapott állást, itt lett üzemvezető mérnök. A futballra ekkor már kevesebb ideje jutott de azért a gyári klub, a kis Hungária edzéseire, mérkőzéseire rendszeresen kilátogatott, szakmai tanácsaival segítségére volt a gárdának. Az Üllői útra már csak nézőként látogatott ki, a régi játékostársak az évek múlásával majd mind elmentek, szinte senkit sem ismert már egykori együttesében. Egy kicsit meglepődött, amikor először meghívták. Csodálkozott, hogy-hogy emlékeznek még rá, a közel nyolcvanesztendős volt Fradistára. S ment boldogan, s ment valahányszor meghívót hozott a postás, abban a kedves, címeres borítékban. Wilhelm Gyula még ma is dolgozik. Az egykor oly erős lábak ugyan már megfáradtak, nehezen mozognak, megkoptak Ízületei, de az idős sportember nem hagyja egykönnyen magát. A labdarúgás iránti nagy sze- rétete a múló évekkel sem változott. Ha elmegy egy-egy grund, játszótér mellett, még az egészen apró gyerekek játéka is megállítja. Ilyenkor letelepszik egy padra nézi az önfeledten focizókat, s álmodik egy kicsit. Ott van újra a homokos, poros KAOE-pálya kapuja mögött egy trikóban, rövidnadrágban, lesi a rúgó játékos lábát, s aztán ha a lövés elkerüli a kaput, már fut is a labda után. Aztán ha eléri, egy pár pillanatra magához szorítja, meg is simogatja, még dekázik is vele, csak aztán rúgja vissza. Az ifjúságát álmodja ilyenkor vissza, az Üllői úti nagy csatákat, még azt a kis egyszerű érmet is, amelyet Komoróczi úr, a mecénás adott az ificsapatnak. A meccseket már csak a televízión nézi, ilyenkor nem számít semmi más program. Ha a Ferencváros játszik, akkor megint ugyanolyan hevesen ver a szíve, mint ötvenegy- néhány évvel ezelőtt. V. S.
