Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1979. június
„Rozsda lepi már az emlékeimet” A győzelem utón. Csilcóny, Gollosi, Lantos, Kárpáti Vágvölgyi Misivel álltunk egymás mellett, s szemünkből potyogtak a könnyek. Bálint Laci valamivel odébb Vépi- vel, Horváth Áipival, Angeli Jóskával itatta az egereket. 3 másodpercet lefaragott Galliasival szemben a hátrányból . . . Müller pedig 2,5 másodpercet hozott Csiká- nyon! Egy testhossz előny maradt. Édeskevésnek tűnt a bombaformában levő Dobay ellen. A közönség állva tombolt, amikor ugrottunk. Gyula, szokásához híven „bekezdett”, úgy vágtatott, mintha csak 50 métert kellene úszni. A fordulóig utolért, 100- nál már előttem volt, 150- nél még mindig. Sőt. .. 175- nél is. Igaz, ott már csak centiméterekkel. Kinéztem a partra, oda, ahol az edzőnk, Bakó Jenő volt. Egy pillanat az egész. De láttam, hogy áll, s kezében egy hatalmas zöld-fehér törölközőt lobogtat. Akkor vettem utoljára levegőt. Leszegett fejjel, csak Dobayt látva küzdöttem. Hihetetlen oxigénadóssággal ütöttem a célba. EGY centivel Dobay előtt!... Boldogan emeltem ki a fejem, s levegőre vártam ... Hiába! Az örökvidám Gyurika érkezett — oxigén helyett. .. Meg víz! A tüdőmbe. A nyakamba ugró Kárpáti ugyanis a mélybe rántott. A parton tértem magamhoz . . . Kinyitottam a szemem. És abban a pillanatban megszólalt Gyurika: „Eny- nyire azért nem kell elrejteni az örömöd, hogy a vízbe fojtod!...” Mondani akartam, hogy nyelvtanilag nem helyes a mondat, hiszen nem én fojtom, hanem majdnem ő fojtott ... De, erre nem volt időm, mert menni kellett az eredményhirdetésre. Álltunk a dobogón, s hallgattuk: „Országos bajnok az FTC: Kárpáti, Gal- lasi, Csikány, Lantos. Nyolc perc negyvenhategész öttized másodperccel. Üj országos egyesületi csúcs ...” Gyurika ott, a dobogón sem tagadta meg magát. Odahajolt az egy fokkal lejjebb álló Dobayhoz, s a fülébe súgta: „A kijávat avva van ...” És néhány perc múlva ölelések, csókok. Boldogság, felsőfokon. A „nagy család” ünnepelt... ... Tizennyolc éve. Sajnos, olyan régen. Rohan az idő, de hiszem: nem kell 18 évet várni arra, hogy az FTC-nek olyan úszószakosztálya legyen, mint 1960-ban volt! Lantos Gábor Újságírók, akik a Fradiban sportoltak régi tribünt bontotA tá'k! Gyerekkorunk, de talán egész életünk legvarázslatosabb fejezetére tett durva pontot a lelketlen markológép, gyógyíthatatlan sebeket ütve mindennapjaink színpadának, életterének, második otthonának testén. Imádtuk azt a néhány négyzetmétert ott lenn a fatribün gyomrában, amelyben előbb Manci néni, majd később az ezerkezű, aranyszívű Ida néni parancsszava igazgatta hétköznapjaink rendjét, s amelyet alig három lépés választott el az álmok világától — a Nagy Csapat öltözőjétől. Ott, abban a néhány négyzetméteres helyiségben éltünk tulajdonképpen akkoriban. Oda rohantunk, ha öröm vagy bánat ért, ott voltunk jóval edzés előtt, órákkal edzés után. Akkoriban még nem voltak diszkó-klubok — emlékszem, Zorán tejfelesszájú tinédzserként abban az időben szervezte első zenekarát, a Metrót. Egy-egy iskolai bulit, összejövetelt, kirándulást vagy szakkört pedig meg. sem mertek előttünk említeni osztálytársaink, akik jól tudták: „Ezeknek úgyis hiába beszélünk, ezek futballisták ...” Arra már nem is gondollak, hogy mi ennél is többek voltunk ... Fradista futballisták! S hogy a kettő nem ugyanaz, azt csak azok tudják, akik lakók voltak abban a bizonyos öltözőben, akiknek a név, hogy Ferencváros, nem Budapest IX. kerületét jelentette, akiknek megadatott az az életben egészen ritka dolog, hogy azzal élhettek „házasságban”, akit legjobban szerettek a világon ... Amikor lebontották az öreg fatribünt, vele együtt egy kicsit széttépték az álmainkat is ... Még az úttörő egyben játszottunk, Agárdi Feri bácsi volt az edzőnk. Halk szavú, csendes, a gyerek futballisták nyelvét „anyanyelvi” szinten beszélő mester. Amikor valami rossz fát teltünk a tűzre, s igazán, nagyon komolyan meg akart szidni bennünket, azt mondta: „Gyerekek, gyerekek ..Valami ilyesmit mondott akkor is, amikor az MTK elleni mérkőzésre készültünk — egy pont elég lett volna a bajnoksághoz — kapusunk azonban (mi történhetett vele?) negyedórával a kezdés előtt még nem érkezett ki a pályára. „Nem ügy, Feri bácsi” — mondtam. „Majd én vé- dek ...” Dermedt csend lett az öltözőben, senki sem vette komolyan, hogy egy sorsdöntő mérkőzésen a középcsatár őrzi majd a hálót. Töprengésre azonban nem volt idő, intézőnknek, Lo- godi Laci bácsinak ki kellett töltenie a meccskönyvet, így — jobb híján — az 1-es szám után az én nevemet „véste be” jellegzetes kalligrafikus betűivel. Az ezt követő mintegy két órában szerény labdarúgó-pályafutásom leggyötrelme- sebb pillanatait éltem vé31
