Fradi műsorfüzet (1975-1979)

1979. június

ZOLI ÉS ÉN

Bocsássa meg a kedves olvasó, hogy személyes emlékekkel traktálom, de amikor így teszek, egy olyan történetet fedek fel, amely alighanem érdekes bevezetőül szolgálhat Vigh László mesteredző monológjához . . .

1978 januárjában Magyar Zoltán a szerkesztőségben hívott fel, s a lehető 'legkorábbi időpontban találkozóra kért. Hangja furcsa volt, izgatott, rendkívüli eseményeket sejtetett. Még aznap találkoztunk. Rövidre fogta, nem kertelt, azonnal a lényegre tért. Tartalmát tulajdonképpen egy mondatba is össze lehet sűríteni: ,,Abba kell hagynom a tornát, legalább egy év pihenésre van szükségem!” — jelentette ki.

Faggatóra fogtam és csak indulatos válaszokat kaptam. Zoltán megcsömörlött, haragszik a világra — ez volt az érzésem.

Ami azután történt, arról a lapok is írtak. A tornasport vezérkara, de ugyanúgy az egyetemes sportvezetők is mindent elkövettek, hogy Magyar Zoltánt jobb belátásra bírják. „Békítení” próbálták, s meggyőzni arról, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, ha hátat fordít a tornának. A visszavezetési akció” végül sikerrel járt. A magyar torna legjobbja engedményeket, gondolkodási időt kapott, s a türelem most valóban „rózsát” termett. A testileg, lelkileg sérült sportember, ha könnyű tempóban is, de újra kezdte, s már akkor sejteni lehetett, hogy elhatározása végleges. Zoltán ugyanis eddig minden cél végrehajtását komolyan vette, a fél megoldásoknak sohasem volt a hive.

Kilenc hónappal január után Strasbourgban megvédte világbajnoki címét, újabb nyolc héttel később a messzi Sao Paulóban a Világ Kupát is elnyerte a Iólengésben. Az esztendő tehát számára fényes sikerrel zárult.

Ennyit elöljáróban, és innen a szó már Vigh Lászlóé.

— Nem szívesen emlékezem vissza a januárban történtekre — így kezdi. —

Válságkorszak volt az a javából, olyan időszak, amely rajtam kívül minden edző kedvét szegte volna. Meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy tizenhárom éves együttes munka után el kell válnom Magyartól, eddigi legsikeresebb tanítványomtól. Attól a versenyzőtől, aki minden tervemet, elképzelésemet megvalósította. Hat éve, 1973-ban egyszer már különváltunk, pontosan a gre- noblei Európa-bajnokság esztendejében, de aztán újra találkoztunk, amit sohasem felejtek el, Magyar kérte a „csatlakozást”. Edzői munkám a későbbiekben sem volt könnyű, s különösen azok után, hogy Zoli felnőtt korba lépett. Gyakorlatilag az 1972-es évtől kezdve minden tanácsomat csak hosszas győzködés után fogadta el, s csak akkor, ha az érvekkel teljesen egyetértett. Ugyancsak

1972-ben történt, hogy áprilisban bemutatta a „ván- dorkörzést”, azt a mozdulatsort, amelyre még ma is mindketten büszkék lehetünk, mert a sportágban valóságos forradalmat okozott. Én azt hiszem, már a müncheni olimpián is érmet nyerhetett volna, ha eljut a döntőig. Erre azonban nem került sor, mert hibázott. Eddig ez volt az első, s szerencsére az utolsó olyan világverseny, ahol a lólengés gyakorlatát elrontotta. Később sohasem. Ha már idáig jutottunk, elmondhatom, hogy Magyar első úttörő olimpiai szereplése óta bizonygatja szinte egyedülálló versenyzői erényeit. Azt, hogy egy nagy feladat megvalósítására bámulatosan jól tud összpontosítani, még ha gyenge formából indul is. Példával bőven szolgálhatok. Említhetem az 1977-es májusi Európa-bajnokságot, amikor gyakorlatilag (fsak öt hétig teljesítette a követelményeket, míg mások öt hónapig gürcöltek a sjker reményében. Mégis győzött, s azok, akik nagyobb Akarással küzdöttek, nem n|ind jutottak a célba. Majdúem ugyanez történt 1978-ban is, amikor legalább négyhónapos előnyt adott a világnak, az évek óta trónfosztásról álmodozó ellenfeleinek. Olyan is ritkán fordult elő, hogy lényegében előkészületi versenyek nélkül vállalkozott a „nagy előadásra”. A strasbourgi VB-t megelőző időszakban mindössze egy külföldi és két hazai próbát tett, s még azt sem mondhatom, hogy túlságosan megnyugtatót. A kritikus hetekben viszont megkeményítette magát. Tudom, nála kevesen szeretnek jobban győzni, és azt hiszem, ez a magyarázata annak, hogy öt év óta senki sem tudja tőle elvenni a lólengés aranyát.

A 36 éves edző és a 26 esztendős tornász, tehát a siker kovácsa és „kivitelező” nagyon különböző ember. Előbbi, amióta csak munkába kezdett, a fegyelem, a rendszeresség híve. Utóbbi, sokszor vágyik arra, hogy edzőjétől engedményeket csikarjon ki úgyis lehet mondani, nem éppen a vasszigor híve. Ezt azonban hiba volna a szemére vetni. Magyar eredményeivel eddig mindent jóvá tett. Tehetségét érmekre, díszes trófeákra váltotta, tudását a világ minden tornaszakértője elismeri és nagyra becsüli.

— Zoli mindig felül tudja múlni önmagát, így volt ez már serdülő korában is. Senki se gondolja, hogy üstökösként tűnt fel. Ellenkezőleg: korcsoportjában és csapatában a közepesek közé tartozott. Bevallom, ha már 12 éves korában megsejtem, hogy mekkora érték, micsoda tehetség, talán mindent elhibázok, idejekorán próbálom kisajtolni belőle az eredményt. Nem egy edzőkollégám járt

már úgy, hogy jót sejtve, túlságosan kemény tempót diktált, s a nagy akarásnak nyögés lett a vége. Egyszóval, szerencsém volt, s nemcsak akkor, amikor nem sürgettem, hanem akkor is, amikor a - „lóra” tettem. Aligha hiszem, hogy magyar földön ért még valaki úgy ehhez a szerhez, az egyensúly megőrzéséhez, a ritmus „elkapásához”, mint Magyar. Nincs a lólengésben egy olyan elem, vagy elemkapcsolat sem, amit rövidebb-hosszabb idő után ne tudna bemutatni, ami pedig az 1975 májusában először végrehajtott „orsóforgást” illeti, azt bizony még gyakorolni sem merik legnagyobb ellenfelei. A kívülállók nem is tudják elképzelni, mekkorát lehet esni a legalacsonyabb szerként ismert lóról, s a fából készült kápák micsoda fájdalmas emlékeket hagynak a túlságosan bátor kísérletezők lábán. Furcsa szer a ló. A nézőtérről úgy tűnik, hogy minden magától értetődően történik, a forgások, körzések a nyújtó elemeihez képest nevetségesen könnyűek. Micsoda tévedés!

Nem volna teljes a monológ, ha nem esne szó a jövőről, arról, hogy Magyar Zoltántól annyi siker és dicsőség után még mindig a folytatást várják — legalább Moszkváig.

— Örömömre szolgált, amikor Zoli bejelentette: jövőre részt akar venni a májusi Európa-bajnokságon és a decemberi világbajnokságon is. Lesz még Uni- versiadé, s Moszkvában a Szovjetunió Népeinek

Szpartakiádján egy majdnem olimpiai szintű erőpróba. Mindent megvalósíthat — ha rendszeresen gyakorol. Üjabban végre mindig elfogadja a véleményemet, nem kell nap mint nap újra meggyőzni a feladatairól. Sérülések sem zavarják, testben-lélekben jó állapotban kezdhet az alapozáshoz. Egy jó tanáccsal zárom mondanivalómat. Zoltánnak változatlanul elsősorban a tornára, s csak másodsorban kikapcsolódásra kell gondolnia. Fiatalember, bírnia kell energiával, akarással. ígérem, mindenben segítem. Bármi is történt — megérdemli.

Lejegyezte: Szalay Péter