Fradi műsorfüzet (1975-1979)

1979. június

# Harmincéves időszakra szokták azt mondani, hogy egy emberöltő. Nos, e sze­rint egy emberöltő óta va­gyak munkatársa, dolgozó­ja az FTC-nek és végzem sokszor csupa örvendezés­sel, de néha egy kis keser- géssel is járó feladataimat országunk legnépszerűbb sportegyesületében. Ha jól meggondoljuk, harminc év nem is olyan hosszú idő. Különösen, ha egybevetjük a hetvennéggyel, (mármint az én hetvennégy éves élet­korommal) ezt a „csupán” harminc esztendőt. Egyéb­re is telik ennyi időből. Aktív sportolásom, ver­senyzésem éveit — mint sokan mások — nem eb­ben a sportegyesületben töltöttem. Az olimpiai ezüs­töt és a két Európa-bajnoki aranyat (egyiket kötöttfo­gásban, másikat szabadfo­gásban) és a magyar baj­nokságoknak vereséggel soha meg nem szakított so­rozatát, köztük a súlyeme­lésben szerzett bajnokságo­kat, nem zöld-fehér színek­ben értem el. Az FTC-hez egy súlyos sérülés folytán kapcsolódott az életem. Ala­posan megsérültem, de olyan „alaposan”, hogy bizonyta­lan időre abba kellett hagynom a birkózást. Elő­fordult ilyen már mással is. Mert bizony a birkózás­ban — és persze más sport­ágban is — nemcsak győz­ni vagy vereséget szenved­ni, dicsőséget szerezni vagy kudarcot vallani lehet. De lehet bizony — s nem is ritkán — sebeket kapni, sérüléseket szerezni is. Ve­lem is ez történt, s ráadá­sul a csúcson, legjobb for­mám tetőfokán. A követ­kezmény : két évre abba kellett hagynom. De csak a birkózást. A bennem rej­lő energia ugyanis nem ha­gyott pihenni, a mozgás­nak, erőfeszítésnek, a ke­mény csatáknak kínzó hiá­nyát nem sokáig bírtam el­viselni. Üj sportágat kellett keresnem. De melyiket? Mi pótolhatta a birkózást, ezt a nagyon kemény sportot? Egy még keményebb. Az ökölvívás! Erre a sportág­ra leltem én, közel ötven évvel ezelőtt a Fradiban, és ez mentett meg a sérü­lés folytán rámszakadt idegőrlő tétlenségtől. A szorító padlóján ugyanis sokkal könnyebb volt a csusszanó, „sasírozó” lépe- getés a lassan gyógyuló térdsérüléssel, mint a bír­DR. PAPP LÁSZLÓ AZ EMBERI KOR LEGVÉGSŐ HATÁ­RÁIG ... kózószőnyegen, ahol az el­lenfél támaszkodó, fogó vagy sodró ereje, rángatása „kormányozta” kényszerű lépéseimet... Így lettem én egy birkó­zósérülés árán Fradi-boxo- ló, sparringpartnere az Európa-bajnok Szigeti La­josnak, a félnehézsúlyú ma­gyar bajnok Rusovszky- nak, és a profivá lett, nagy verekedő Micsicsáknak. Két éven át tartott a régi FTC- pályának régi lelátója alat­ti edzőteremben „ökölvívó­életem”, míg végre felcse­rélhettem a szorítót a sző­nyeggel. Így történt, hogy e két évem nem veszett kárba. Amellett ugyanis, hogy a birkózás és a súly­emelés mellett „belekóstol­tam” egy harmadik kemény sportágba is, átmentettem formámat a következő évek újabb birkózó sikereihez. Köztük egy Európa-bajnoki aranyéremhez a szabadfo­gásban ... De én is adtam ezért — ha közvetve is — az FTC- nek valamit. Az alatt a két év alatt ugyanis, amíg a boxringben az FTC ven­dégszeretetét élveztem, át­vette helyemet a birkózás­ban az FTC legjobb ver­senyzője, kiváló ellenfelem, barátom és örök riválisom: Tunyogi Jóska. De nem akárhogyan helyettesített ám! Megvert mindenkit, aki csak számított a birkó­zóvilágban. Legyőzte az ak­kori idők valamennyi vi­lágklasszisát, s Európa-baj- nokságot nyert kötöttfogás­ban és szabadfogásban egy­aránt. (Akkoriban csak EB-t rendeztek, VB-t nem.) Ezután már nem sokáig versenyeztem. Tunyogival még tisztáztuk az elsőség kérdését (s ez javamra dőlt el), de egy bécsi nemzetközi versenyen „szerzett” újabb sérülés végleg abbahagyat­ta velem a versenyzést. Ezután lettem edző, majd szövetségi kapitány a birkózóválogatott mellett. Nagyszerű gárda volt ak­kor; 1935-ben már a ma­gyar birkózók, akkori tanít­ványaim nyerték meg a Nemzetek Díját a szabadfo­gású birkózás Európa-baj- nokságán. Tíz év telt el a válogatott kerettel folyta­tott, sok sikert hozó közös munkában. S azután újabb változás következett az éle­temben ... A felszabadulást követő nagy társadalmi és gazda­sági átalakulás kezdeti sza­kaszában az a feladat ju­tott számomra, hogy — mi­niszteri kirendelés és meg­bízás alapján — Csongrád megyében irányítója voltam a földreformnak, hogy „azé legyen a föld, aki megmű­veli”. E munkám során ke­resett meg Száraz István és Bokodi Mihály (akiknek emlékét a róluk nevezett versenyekkel most is őriz­zük), és arra kértek, vál­laljam el a birkózók edzé­sének vezetését. A földre­form munkáit akkor fejez­tük be, így nem volt aka­dálya megtisztelő ajánlatuk elfogadásának. Így lettem — most 30 éve — bírói fő- foglalkozásom mellett, mel­lékfoglalkozásban az FTC (akkor ugyan egyelőre még ÉDOSZ, majd Kinizsi) bir- kózószakosztólyának fő­edzője, és az is maradtam kerek húsz éven át. Akkor is, amikor már a Legfel­sőbb Bíróság bírája vol­tam . .. Ez a húsz év nagyon sok örömet hozdtt számomra, és sok sikert az FTC-nek. Nagyszerű együttes neve­lődött a szakosztályban. Szilvássy Miklós, Kinizsi Rudolf, Növényi Norbert, Mángó Andor, Kiss Barna, Gáspár Ferenc, Giczy Jenő, Urbanovics Miklós és Kruj Iván nagyon sok diadal ré­szesei voltak. Tanítványaim ők, többen közülük ma már edzők és vezetők, sikeres nevelői birkózószakosztá­lyunk népes gárdájának. Büszke vagyok rájuk és ve­lük együtt örülök tanítvá­nyaik eredményeinek, sike­res szereplésének. Örömmel tölt el, amikor látom, hogy milyen jól sáfárkodnak mindazzal, amit annak ide­jén együttes törekvéssel el­indítottunk és létrehoz­tunk ... Sokan kérdezték tőlem az évek során: hogyan ma­rad erőm az egész embert kívánó, az embernek teljes energiáját és tudását igény­lő, legmagasabb szintű igaz­ságszolgáltatási tevékenység mellett egy egészen más jellegű, az előbbitől oly távoleső sportedzői tevé­kenységre is. Nagyon őszin­tén mindig azt feleltem: azért, mert e kétféle tevé­kenységem kölcsönösen se­gíti egymást. Ha elfáradok az egyikben, felüdülök, erőt és lendületet kapok a másikban. És ez valóban így volt. Ezért tudtam fá­radtság nélkül párhuzamo­san végezni mindkét tevé­kenységemet, bár egyik sem tartozik a könnyű fel­adatok közé. De nekem az egyik mindig megkönnyí­tette a másikat. Talán ép­pen azért, mert oly távol­esnék egymástól... Amikor valaki már a hetvenötödik évében jár és számot vetve életével azt érezheti, hogy mindenkor megtette kötelességét, nyil­ván megelégedettnek érez­heti magát. Ha Végig gon­dolok az elmúlt harminc esztendőn, amelynek során úgy is, mint edző, úgy is, mint az elnökség tagja, úgy is, mint módszertani veze­tő és végül mint jogtaná­csos mindig és minden igyekezetemmel az FTC érdekeit szolgáltam: akkor — legalábbis a múltat il­letően — elégedett vagyok. Ami pedig a jövőt illeti: megelégedett csak akkor leszek, ha az évek során • szerzett jogi és sportbeli tudásomat ezután is a Fe­rencvárosi Torna Club ja­vára hasznosíthatom. Hogy meddig? Hogyan is szokták mondani? Az emberi kor legvégső határáig ...

Next

/
Thumbnails
Contents