Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1977. február
Pogány Laci nekirugaszkodik kis Pogány Laci sráckorában A Leninvárosban rúgta a labdát, s mint annyi hasonló korú futballista, arról álmodott, hogy majd egyszer 6 is nagycsapatban játszik. A szóban forgó vágy csak első hallásra tűnt túl merésznek, ugyanis a filigrán, törékeny legényke nagyon ügyesen bánt a labdával. Gyors volt, jól cselezett s a kapu előtt mindig remekül feltalálta magát. Tehetségének lassan híre ment, s egyszer eljött a nagy nap, s beállított hozzá egy férfi a megálmodott nagycsapatból. Megkérdezte, eljönne-e a fővárosba játszani? Jóformán még be sem fejezte a mondatot, a gyerek már bólintott. — Jövök. Boldogan ... Ment is. Annak ellenére, hogy klubja ragaszkodott voilna még hozzá. A fiút azonban nem lehetett visszatartani, összecsomagolt s elindult az Üllői útra. A Ferencvároshoz. A játékról, amit annyira szeretett, egyelőre le kellett mondania. Mivel nem járult hozzá klubja a kiadatásához, egy évet várnia kellett. Aztán nagy nehezen letelt az esztendő, s pályára léphetett. A tartalék csapatban. Itt játszott addig, amíg meg nem kapta a behívóját, s egyelőre megint lőttek a játéknak. A Kossuth KFSE-ben fél évig többnyire a kis- padon üldögélt. Aztán egyszer bekerült, s erőssége lett a gárdának. Mint szélső bosszantotta az ellenfél védőit s leszereléséig 35 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóit a kapusok legnagyobb bánatára. Aztán szép lassan a katonaévek is elteltek. •Pogány Laci ez év februárjában leszerelt. s visszatért a Ferencvároshoz. Jóikor. A vezetőedzőnek, Dalnoki Jenőnek ugyanis gólerős csatárra volt éppen szüksége. Nos, most már nem kellett várnia a csapatbakerülésért. Megjött s máris helyet kapott a legjobbak között. Az előkészületi mérkőzéseken. — Az 19TÍ-es esztendő tehát Jól kezdődött Pogány László számára? — ezzel a kérdéssel kezdtük a beszélgetést a fiatal labdarúgóval a klubház legfelső emeletén, egy biliárdasztalnak támaszkodva. Bólintott. — Igen. Az eddigi előkészületi mérkőzéseken szerephez jutottam. — Leszerelés után mehetett volna más csapatba is játszani, de visszajött az Üllői útra, noha korábban nem szerepelt az első csapatban? — Természetes volt; ha számítanak rám, akkor visszajövök. Leszerelésem előtt megkeresett Dalnoki Jenő bácsi s mondta, hogy várnak. — Mi volt az eredeti posztja? — Balszélső. A Kossuthban viszont jobbszélsőt játszottam. Nem is bánom, legalább már elviselhetően rúgok jobbal is. — Most viszont középcsatár? — Megpróbálok ott is megélni. — Egy biztos, nehéz lesz elsöpörnie az útból a szálfatermetű védőket. Mosolygott. — Tudom, nem vagyok óriás. De az alacsonyabb játékosok közül is bebizonyította már egy-kettő, hogy lehet mifajtánk is gólveszélyes. Példa erre többek között Müller, az NSZK-s csatár. Aki ravasz, élelmes, szemfüles, remekül érzi a kaput s nem fél a védőktől. — Pogány Laci sem fél? — Én sem. Ha értelmetlen a dolog, nem megyek bele a „csinnbe". De nem kapkodom a lábam. Eddig elég jól feltaláltam magam a kapu előtt, de a neheze most jön. Az NB l-ben nyilván más lesz a helyzet. Itt jobb futballisták játszanak, nehéz lesz odaférni a kapu közelébe. De megpróbálom. Ehhez persze az kell, hogy bekerüljek a csapatba. A középcsatár poszton ugyanis itt van még Szabó és Vad. akik jó futballisták. Velük kell versenyezni. Én mindenesetre felkötöm a nadrágot... Egy ifjú ismét nekirugaszkodik. Hogy végre nagycsapat játékosa legyen. VÁRKONYI SÄNDOR Szemtanúja voltam annak a mérkőzésnek, amikor 1970-ben, á barcelonai Európaiba jnokságon a vízilabda torna döntőjében a magyar válogatott 6:5 arányú vereséget szenvedett a szovjet csapattól. Kudarc volt ez azért is, mert az aranyéremhez a döntetlen is elég lett volna; indlszpo- nált, Ideges és sok hibát elkövető együttesünk viszont még ezt sem tudta kiharcolni. A második hely nem tűnt el nyomtalanul, az akkori válogatottból, több játékost „partra tettek”, s közöttük volt dr. Steinmetz János, az FTC kapusa is. Azóta több mint hat év telt el, a zöld-fehérek „portása” közben sokszor bizonyított, 1973-ban és 1976-ban tagja volt a világbajnoki, illetve olimpiai kéretnék, de egyik nagy eseményre sem jutott ki. S most a jelek szerint élvezi Gyarmati Dezső szövetségi kapitány bizalmát. A MŰLT... Nerm'ég ‘a válogatott egyik edzésén beszélgettünk, s ahhoz, hogy teljes képet tudjunk adni a rokonszenves sportemberről, visszakalandoztunk messzire a múltba. Az első tempóktól, az első védésektől a barcelonai fiaskón keresztül — a máig. Hogy is volt azon az Európa-bajnokságon? — Mintha tegnap történt volna, úgy emlékezem arra a mérkőzésre, s továbbra is érthetetlen számomra miként csúszott ki kezünkből az aranyérem —, válaszolta. — Óriási lehetőséget szalasztottunk el, s kár lenne szépíteni a dolgot, én is hibáztam. Indokolatlanul idegesen védtem, elnéztem egy-két labdát, s kétségtelenül részese voltam a vereségnek. De amíg a későbbiekben minden „bűnbak" megbocsájtást nyert, én 23 válogatott mérkőzéssel a hátam mögött „szárazon” maradtam... Di'. Steinmetz János 13— 14 évesen ismerkedett meg a vízilabda játékkal, a Vasasban töltötte az első évet, aztán Vízvári Károly és a későbbi játékostárs, Szívós István hívására került az FTC-hez. Mindig kapusként jött számításba, s ehhez minden adottsága megvolt. Most is őrzi a 87 kilós súlyát, amelyet évek óta tart, s figyelembe véve 190 centis magasságát, szinte nyurga kapusnak mondható. Már 17 éves korában bemutatkozott az első osz10
