Fradi műsorfüzet (1975-1979)

1976. június

HOGYAN LETTEM KERÉKPÁRVERSENYZŐ ?

Tulajdonképpen mindennek a kutya az oka. Este negyed tizenkettőkor érkezett meg a házunk elé, leült a kapuban, s bőgni kezdett. Meglehetősen hangosan s kitartóan. Negyed óra után kimentem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, ki az a gaz állatkínzó, aki pont az én házam előtt akar karóba húzni egy ebet.

— Mi van szegény barátom, mi a problémád? — érdeklődtem az állatnál, s kimentem a kapu elé. A kutya erre abbahagyta a bömbölést, s sűrű farkcsóválás közepette adott egy pacsit.

— Na viszlát. Most már sétálj szépen haza te is aludni — integettem vissza sűrűn, s bementem a lakásba. De alig csuktam be magam mögött az ajtót, a kutya kint isidét irgalmatlan vonyításba kezdett. Erre előbb a feleségem ébredt fel, s megkérdezte, hogy milyen alkalomból került egy sakál az ablakunk alá, s milyen lépéseket tettem, hogy eltávolítsam onnan. Mire én mondtam, hogy nem sakálról van szó, csak egy valahonnan eltanácsolt szegény kutyáról. „Akivel” nemrég beszéltem, s a lelkére kötöttem, hogy fejezze be a bőgést.

Feleségem gúnyosan kacagott. Mi az, hogy beszéltem vele? Nem beszélni kell azzal az ordító pimasszal, hanem el kell zavarni. Időközben felébredtek a gyerekek, s most már ők is ordítottak. Hogy ne zavarjam el szegény blö- kit, hanem hozzam be. Ez utóbbi ellen az időközben felébredt szomszéd azonnal hevesen tiltakozni kezdett, mondván: elég a házban az a három kutya, amelyeknek az elmúlt hetekben adtam menedékjogot. Az eset fölött vitát nyitottunk, mivel azonban közeledett, az éjfél, dönteni kellett.

— Légy szíves beszéld le a kutyát arról, hogy itt vonyítson az ablakunk alatt! — jelentette ki a nejem. — S főleg tanácsold el, mert nemsokára felébred az egész környék.

Kimentem, de a lebeszéléssel semmire sem mentem. Az eltanácso- lással még kevésbé. Erre trükkhöz folyamodtam, s elindultam. A kutya felállt s jött mellettem. Elmentem vagy négy utcasarkot, a ku- tyus a nyomomban. Erre elkezdtem futni. A kutya utánam. Néhány késői hazatérő szomszéd némi csodálkozással szemlélte, ahogy pizsamakabátban s melegítő alsóban már a negyedik kört tettem meg a háztömb körül, ám az eb úgy jött utánam, mint a fergeteg. Ha pedig megálltam, hogy kifújjam magam, békésen leült mellém, s nagy okos szemeivel kajánul lesett rám.

— Na mi van a kutyával? — érdeklődött a feleségem, s némi részvéttel szemlélte, hogy nehezen szedem a levegőt.

— Kint vár... — lihegtem. — De megyek, s lerázom — mondtam, s elővettem a gyerek versenybiciklijét.

Kint egyenként indultunk. Előbb én, utánam a kutya. A hold szépen sütött, néptele- nek voltak az utcák, úgy, hogy beletapostam a pedálokba. Rákoskeresztúrig hátra sem néztem, csak hajtottam, mint az őrült. Amikor visszapillantottam láttam, hogy a kutya játékosan kapkod a hátsó kerék után. Beleerősítettem. Isaszegnél mintegy kétszáz méteres előnynyel kanyarodtam rá egy földútra, de a blöki két kilométer után befogott. Átvágtam árkon-bokron, s óriási részhajrá után elsőként fordultam be Hatvan főutcájára, Gyöngyösig mégis rámvert háromszáz métert az eb.

Egerben négyszer megkerültem a várost, majd elindultam Miskolc irányába, hogy majd a hegyi szakaszon otthagyom azt az állhatatos dögöt. Lillafüredig vezettem, onnan kezdve viszont még egy kerékhossz előnyre sem tudtam szert tenni. Másnap délután volt némi reményem, hogy lerázom a kutyát. Egy sorompónál egy teherszerelvény tolatást végzett, felugrottam az egyik vagonra, s a másik oldalon le, aztán usgyi. De az a nyavalyás Vácig ledolgozta a néhány perc hátrányt. Pestre együtt futottunk be. Egy bútorszállító kocsin. Kissé megviselve.

S azóta négy kutyánk van. De nyertem néhány közepes távú kerékpár- versenyt.

v. s.

30