Fradi magazin (2002)
Különkiadás - Kökény Beatrix
Múlt idő... Manapság, amikor sportolóink -tisztelet a kivételnek - úgy váltogatják klubjaikat, mint férfinép az alsóneműt, a kivétel ebben a tekintetben is Köké volt. Bocsánat, Kökény Beatrix. Emlékszem rá, még az építők játékosaként, akkor is hűséges maradt csapatához, amikor a játékosok szinte azt sem tudták, miből veszik meg a másnapi reggelijüket. Amikor a „szponzor” elfelejtett fizetni, ő volt az, aki fiatalként nyugtatgatta az „öregeket", és maradásra bírta őket. Egy ideig... Mert amikor már nem lehetett tovább elviselni az elviselhetetlent, ő is váltott. Na, nem ment messzire, csupán az út másik oldalára, a Fradi sporttelepére. Emlékszem, a váltáskor így fogalmazott:- Eddig, ha leszálltam a 99-es autóbuszról, akkor jobbra indultam el a megállóból, most csak annyi lesz a változás, hogy ugyanabból a megállóból balra kell elindulnom... Ilyen volt hát ő, egyszerű, kedves, és mindig mosolygós. Illetve majdnem mindig... Ha nem csal az emlékezetem, kétszer láttam őt sírni. Egyszer Brémában egy elveszített KEK-döntőt követően, másodszor pedig tavaly október első napján Sydneyben, az elbukott olimpiai döntő után. Kedves, mosolygós, és nagyon nagy sportoló volt ő. Kár, hogy minderről már csak múlt időben írhatok... Lantos Gábor (Magyar Rádió) Köké, az utolsó szalmaszál A legjobbkor születtem, vagy ha pontosítani szeretnék, a legjobbkor lettem újságíró. Nem kell nagyon visszamenni a történelemben, hiszen hét éve sincs, hogy koptatom a klaviatúrát, avagy ahogy idősebb pályatársak mondják: hét éve sincs, hogy befűztem a géppapírt. A szépemlékű Esti Hírlapnál kezdtem gyakornokoskodni, és szinte azonnal megkaptam saját sportágnak a kézilabdát. Azelőtt csak tévén szemléltem, Németh András miként farag „csodacsapatot” a Ferencvárosból, a képernyő előtt bámultam, ahogy Kökény Beatrix vezérletével végigverték nemcsak a magyar mezőnyt, hanem egész Európát - ha jól emlékszem, nagyon letörtem, amikor a KEK-döntőben egy gól döntött a brémaiak javára. Szóval nagy szerencsém volt, hogy pályakezdőként ott lebegett előttem utolsó szalmaszálként Kökény. Azon kevesek közé tartozott, akit bármikor el lehetett adni, még a sportot messziről elkerülő, maradi szerkesztők sem ellenkeztek, amikor háromhasábos képpel rendszeresen induló anyagként kezeltük a vele készült interjúkat. Persze, tudta ezt nagyon jól Köké is, tisztában volt vele: a kézilabda ezekben az években egyet jelentett vele. És nem csak a sport terén volt bármikor elérhető, ha véleményt kellett formálni a világban történt dolgokról - legyen az NATO-bombázás, klónozás, Marsra szállás -, már automatikusan tárcsáztuk a számát, és ő készséggel válaszolt a leg- bugyutább kérdésre is. Persze, leginkább akkor szerettük, ha pályán láttuk, együtt sírtunk vele az elvesztett világbajnoki és olimpiai döntő után, együtt örültünk az Európa-bajnoki aranynak, s bizony kicsit nekünk is fájt, amikor egy szerencsétlen mozdulat során elszakadt a keresztszalagja. Azért szerencsére nem kell tőle örökre búcsút venni, ha nem is mezben, a partvonal mellől azért továbbra is segíti a ferencvárosi klubot. És biztos vagyok benne, hogy minket is... Csontos Róbert (Nemzeti Sport) 10
