Fradi magazin (2002)
Különkiadás - Jubiláló "ősfradisták"
egyetlen igazán komoly ajánlatot a zöld-fehérektől kapta. Két héttel a bajnokság kezdete előtt lépett be az Üllői úti pálya kapuján és az első edzőmérkőzéseken már rendre a kezdőcsapatban találta magát, csakúgy, mint a szezonnyitó bajnokin az Újpest ellen. Aztán Péter ismét csak összeakadt a szerencsével, mert bár Nyilasiék már emlegették, hogy Mészöly figyeli a játékát, az igazi fordulatot Garaba bejelentése okozta. Lipcsei Péter egy szép reggel felütötte a Nemzeti Sportot, amiben Imre lemondó nyilatkozatáról olvashatott, s ami egyben a Ferencváros üdvöskéjének a szinte biztos válogatottságot jelentette...- Máig pontosan emlékszem az írek elleni mérkőzésre, szinte elejétől a végéig! Talán centiméterre pontosan meg tudnám mutatni, hol avatkoztam először játékba, amikor megelőző szereléssel sikerült elvinnem a labdát. Nagyon fontos volt, mert sikerült az első megoldásom, így megnyugodtam; ha nem is teljesen, de megnyugodtam. Közben eszembe jut, milyen látványos gyorsasággal lépegetett előre Péter a hazai futballisták ranglétráján. Például hogyan lett kulcsember szinte egyik napról a másikra a Fradiban, amiben jelentős része volt Nyilasi merészségének - kipróbálva a védő Lipcseit szabadon játszó középpályásként, aki az elképzelést, három egymást követő nemzetközi kupamérkőzésen két-két góllal igazolta.- Magam is meglepődtem, amikor észleltem Tibor bizalmát. A mérkőzések előtti megbeszélésen már nem csupán az idősebb játékosokat, Kellert, Simont kérdezte, hanem engem is bevonta tanácskozásba. A szerepköröm módosítása is a bizalom jeleként fogható fel, hiszen csatárt talán serdülő koromban játszottam utoljára; most pedig nem csupán a középpályás sorba tolt előre az edzőnk, hanem lényegében engedett szabadon is játszani, esélyt adva a befejezésre, a gólszerzésre. Az viszont már jórészt ismét csak a szerencsével kötött időleges szövetségnek is tulajdonítható, hogy a kupamérkőzéseken hatszor is beletaláltam. A MESTERSÉGRŐL, SZAKMABELIEKRŐL, EGYEBEKRŐL... A szerencsés fordulatokon kicsit elmélázunk. Eszembe jut Péter még mindig feltűnően fiatal volta... Öt esztendővel ezelőtt talán még autogramot kért volna azoktól, akikkel most együtt játszik a Ferencvárosban, vagy a válogatottban, morfondírozok bambán elrévedve.- Nemcsak talán, így is volt... Barcikán ugyan csak másodosztályú mérkőzések voltak, de labdaszedőként ott hasaltam a partvonal mentén hétről hétre és gyűjtöttem a játékosok aláírásait. De sokszor is eszembe jut mostanában, amikor gyerekek már hozzám rohannak a mérkőzések után: Csókolom! Tessék adni egy autogramot!... Ilyenkor mindig mondom is nekik: Csak semmi csókolom! Tegezzetek nyugodtan! Hát nem különös? Igazában én úgy lettem NB l-es játékos, hogy nézőként alig fordultam meg elsőosztályú bajnoki mécsesén. Emlékszem, még gyerekkoromban édesapámmal jártunk fel Pestre, a kettős rangadókra... ... márpedig azok elég régen voltak, Péter! Aki szinte kölyökfejjel követel magának helyet a felnőttek között, annak kétségkívül éreznie kell az esetleges ellenszenvet is azok részéről, akiket kiszorít a csapatból, vagy akik talán túl gyorsnak érzik ezt a meredeken felfelé ívelő pályafutást.- Emlékszem, Kazincbarcikán az egyik idősebb játékos nehezen is viselte el a szerepcserét, hiszen lényegében nekem köszönhetően került a kispadra. Alig fogadta a köszönésemet, edzéseken pedig észrevehetően inkább törődött a lábammal, minta labdával. Ismét csak a szerencsémnek köszönhetően úsztam meg a kettőnk közötti feszültséget sérülés nélkül. Amikor már a Ferencváros játékosaként találkoztam vele, úgy gondoltam, megenyhül. Tévedtem. Kerülte a tekintetemet, foghegyről köszönt, gyakorlatilag szóba sem állt velem. Bosszul esett, de megértettem. Hiszen számolnom kell nekem is valakivel, akit persze ma még név szerint nem ismerek, talán még valamelyik serdülőcsapatban csak épp kezd futballozni, vagy még el sem kezdte, mégis, eljön majd az az idő, amikor engem vált majd fel, mert ő gyorsabb, ruganyosabb, egyszóval fiatalabb.- De az öltözőbe először belépve biztos érezte a rokonszenvet is...- Amikor azon a bizonyos hétfőn délelőtt fél tízkor benyitottam a Ferencváros csapatához, majd megkaptam Kincses Sanyi szekrényét, valamint a szerelésemet, tudtam, leplezve-leplezetlenül, figyelnek a többiek. Azonnal megéreztem viszont Albert és Balogh rokonszenvét; azóta is emberileg ők állnak legközelebb hozzám. Aztán az Újpest elleni első bajnoki mérkőzésem után - boldogok voltunk, a Megyeri úton nyertünk 5-0-ra a válogatott Limperger Zsolt odaballagott hozzám, átölelt, megcsókolt: „Jól van, gratulálok, még ezer ilyet kívánok neked!" Ő talán nem is tudta, milyen végtelenül jól esett...- Pedig Zsolt igazában vetélytársként is kezelhette volna, hiszen a szerepkörük nagyjából egyezett!- így van. Mégis olyan kedvesen biztatott, ahogyan csak nagyon jószándékú embertől telik. Pedig akkor még tudtommal nem volt ajánlata külföldi csapattól, tehát nem tudhatta, meddig játszunk együtt, nem le- szek-e majd veszélyes az ő szerepkörére; de ugyanúgy segített a válogatottban is. Vagy ott van Détári... Gondolom, vele nem is találkozhatott korábban... — jut eszembe, hiszen Péter még be sem került a barcikai csapatba, mikor Détári már külföldön rúgta a labdát.-Emlékszem, Döme megérkezett az edzőtáborba, mi ott beszélgettünk a hallban. Kezet fogtunk, majd azt mondta: - Te vagy Lipcsei a Ferencvárosból, már hallottam rólad! Aztán másnap már beszélgettünk is...- Ez valószínűleg alig különbözött attól, mint amikor valaki egy híresség szobrával parolázik...- Persze, hiszen én pontosan tudtam a pályafutása jóformán minden jelentősebb állomásáról. Aztán amikor az írek ellen sikerült az első szerelésem, hallom ám Dömét: - Jól van Kicsi, csak nyugodtan... Vass István Zoltán (Fradi újság 1995) Az ÉV Játékosa - a szavazatok alapján ez volt a végeredmény: 1. Lipcsei (FTC) 6250 2. Preisinger (ZTE) 6037 3. Miriuta (Győr) 5958 4. Molnár (LITE) 5929 5. Lisztes (FTC) 5920 7
