Fradi magazin (2001)
2001. különkiadás / Kökény
cp Szervusz Bea! Kiskoromban például színésznő is akartam lenni. Kőbányán az iskolában minden ünnepségen szavaltam. Évnyitó, ballagás, pedagógus nap, május 1., november 7., Mikulás, nőnap, gyereknap, én buzgón mondtam a verset a színpadon egy fiúval, aki még nálam is buzgóbb volt és a derekamig ért. Én a colos, ő a kicsi - remekül mutathattunk együtt.- Nem kérsz süteményt?- Nem, kösz...- Nézd meg a pultot! Egyik jobb, mint a másik...-Akkor se...-De hát imádod, nem?- Ne is mondd! Ez a gyengém. Az édesség. A tésztákon kívül szinte minden.- Mármint hogy diós, mákos, lekváros tészta?- Pontosan. De csokiból szinte bármi, különös tekintettel a Sport szeletre és a Milka tejre...-... Nagy Tímeának is ez a kedvence...- ... és azt mondja Timi, hogy ettől fogyott le tizenvalahány kilót.- Ezt te érted?- Ha valaki nem eszik semmi mást, akkor le lehet... Csak én erre képtelen lennék, nekem mindig jön hozzá süti is...- Miért ne?! Vékony vagy és nagyon csinos...- Köszönöm szépen, szeretném, ha máskor is csinálnál velem riportot, csak éppen nem igaz. Van most rajtam fölösleg. Ezért is tartóztatom meg magam.- Ugyan!- De. Én látom, meg érzem. És még sem akarok a búcsújátékomon úgy kinézni, mint egy Michelin-bébi. Még utoljára legalább valahogy mutassak...- Neked fontos, hogy mutatsz a pályán?- Búcsúm alkalmából feltétlenül. Mégiscsak jobb, ha úgy maradok meg az emberekben. Igaz, hogy már pontatlanul védekezett, meg ziccereket hagyott ki, de legalább, önmagához képest, elég jól nézett ki...- Szó sincs róla!- Miért? Már viszonylag se?- Nem viszonylag, hanem abszolút, emeliett még mindig fantasztikusan játszol...- Na, majd meglátjuk...- Egyébként is fontos volt egy meccs előtt, hogy jól nézzél ki?- Úgy nem, hogy elmenjek fodrászhoz, meg kozmetikushoz, de azért igyekeztem rendben tartani magamat. Mégiscsak...- Hiú vagy?- Kicsit. Meg kicsit exhibicionista...- Tényleg?- Tényleg. Kiskoromban például színésznő is akartam lenni. Kőbányán az iskolában minden ünnepségen szavaltam. Évnyitó, ballagás, pedagógus nap, május 1., november 7., Mikulás, nőnap, gyereknap, én buzgón mondtam a verset a színpadon egy fiúval, aki még nálam is buzgóbb volt és a derekamig ért. Én a colos, ő a kicsi - remekül mutathattunk együtt. Sok évvel később láttam egyszer a tévében. Ült a stúdióban, és köszöntötték világbajnoki győzelme alkalmából. Jé, ez az a srác! Tudod ki volt? Kokó volt!- Ha Kőbánya, akkor gyanús... Csak nem... ?- De. Kokó volt! Az állandó iskolai szereplőtársam, akivel azt hittük, hogy mi majd mekkora színészek leszünk. Hát, ő sem lett egy Robert Redford, mint ahogy én sem Julia Roberts, de azt hiszem, különösebben egyikünk sem bánja, hogy így alakult...-Akkor még nem is kokettáltál a kézilabdával?- Nem. Szerintem azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Focizni imádtam. Naphosszat rugdostam a labdát a fiúkkal a grundon. Kemény voltam, rámenős, harcos, és cudarul letoltam azt, aki hülyeségből valamit elrontott.- A későbbi nagy Kökény Bea már akkor benned szunnyadt...- Úgy látszik. Előbb volt a dorongolás, aztán jött a kézilabda. A nővérem járt le kézizni, aztán vitt le engem is magával, hogy legalább szem előtt legyek.- Rossz gyerek voltát?-Annál is rosszabb! Az valami hihetetlen! Önfejű, makacs, rakoncátlan, vad, hirtelen haragú...- Ilyen ábrándos kék szemekkel?!- Ma már én sem igen tudom elképzelni magamat, de sajnos így volt. A szüleim elég hamar elváltak... Lehet, hogy ez váltott ki valami világgal szembeni ádáz haragot belőlem...? Anyu, emlékszem, nagyon sokat dolgozott, nagymamám pedig nagyon kényeztetett... A suliban kilógtam a többiek közül a magasságom miatt. A tanárok is rögtön megtaláltak. .. Valahogy volt bennem, hogy én majd megmutatom!- Szerinted sikerült?- Ma már egyáltalán nem érzem, hogy fontos volna... Talán, ha megnyertük volna az olimpiát... Akkor úgy más lenne...-Biztos?- Nem tudom, csak úgy gondolom. Akkor véghez vittünk valamit, csináltunk valami emlékezeteset.- Bea, megnyugtathatlak, ez Így is sikerült...- Lehet, hogy túlzottan is... legfeljebb mi kicsit másként szerettük volna. Hogy arra emlékezzenek, mi álltunk ott a dobogó tetején és ne arra, hogy ilyen ostobán, ilyen értelmetlenül engedtük ki kezünkből a győzelmet.- Ezt azóta is ki így, ki úgy közelíti: nyertünk egy ezüstöt, vagy vesztettünk egy aranyat?- Mondjuk ki: elvesztettünk egy aranyat.- Ez még ma is ennyire fájdalmas?-Igen...- Egyszer tavaly év végén beszélgettünk hármasban Farkas Ágival: mindenféléről volt szó, meccsekről, bulikról, edzésekről, tervekről, csapatról, magánéletről, és ti felszabadultan, jókedvűen vihogtatok, míg valahogy szóba került ez a bizonyos döntő, és hirtelen megdermedt a levegő. Keserű félmondatok, félszavak szakadtak ki belőletek, és azt mondtátok, hogy még mindig nem tudtok, még egymás között se igazán beszélni erről... Akkora sokkot jelentett...- Ez lényegében így van a mai napig is... ezzel nem tudunk változatlanul se egymásnak, se magunknak elszámolni, ez lehet, hogy egy kívülálló számára nem annyira érthető... Egy csodálatos út végén-De... Ahogy az aranycsapat világbajnoki veresége lassan fél évszázad távlatából is megemészthetetlen, holott azóta történt már egy s más a világban... Ezek a traumák léteznek, még ha racionálisan nem magyarázhatók...- így van. Annak idején az idehaza rendezett világbajnokságon is nyerni szerettünk volna. Egy csodálatos út végén úgy léptünk pályára a döntőben, hogy győzni akarunk, megajándékozva ezzel nem is annyira magunkat, mint ezt a csodálatos közönséget - és ezzel együtt egy pillanatnyi rossz érzésünk sem volt, amikor vesztettünk, mert jobbak voltak a koreaiak. El kellett ismernünk, és nem is okozott problémát se a csapatnak, se bárkinek a csapaton belül. A közönség is úgy ünnepelt, mintha győztünk volna, mert látták, hogy a maximumot kihoztuk, csak meg kellett hajolnunk a nagyobb tudás 4
