Fradi-híradó (1975)
1975. április
ONÓDYANDOR KÖRÜLBELÜL 28 évvel ezelőtt találkoztam először Onódy Andorral. Ott állt a pálya közepén, melegítőben, kezében hosszú zsinóron fényes síp fityegett, körülötte egy tucatnyi srác tolongott s szemlátomást valamennyien egyszerre akartak beszélni hozzá, ö ettől függetlenül végtelen türelemmel hallgatta a kórust, majd papirt és tollat vett ki a zsebéből s szép sorjában felírta a gyerekhad nevét. Mi voltunk az utolsók, egy csoportban vagy hatan lehettünk, és hogy mennyire nem voltunk élelmesek a szerelésosztásnál, azt öltözékünk az első benyomásra elárulta. Mezünk ugyanis hálóingnek is megállta volna a helyét, nadrágjainkba pedig mellénk még jócskán befért volna egy ellencsapat. De jutott. És ez volt a lényeg. — Csókolom! — köszöntöttük a mestert. A bemutatkozás után mi is létszámba kerültünk. Aztán Bandi bácsi elosztotta a társaságot két csapatra s kezdődött a kölyöktoborzó a Kinizsi Sörgyárnál. A tét óriási volt. Nem kevesebb dőlt el ezen a mérkőzésen, mint az, ki marad a csapatnál s kinek mondja majd az edző: — Te, kisfiam, azért gyere el jövőre is... Én maradtaim. Az elkövetkezendő esztendőben — míg fennállt a csapat — nagyon megszerettem az edzőt. Egy év után Bandi bácsi elment s a csapat is valahogy „elkallódott”. AZÓTA bizony eltelt néhány esztendő s most ismét találkoztam Onódy Andorral. Ifjúsági csapata a Pénzügyőr pályán játszott, s az Iz- zós-fiúk ezen a mérkőzésen egy góllal kikaptak. A mester kicsit szomorúan bandukolt le a játékosok után. Az öltözőben még volt néhány szava fiaihoz, utána beültünk a klubházba, az egyik fehér asztal mögé. Persze ő nem ismert meg. Érthetően. Egyelőre én sem fedtem fel magam. Beszélgetésünk onnan indult, amikor utoljára húzta magára a zöld-fehér mezt a kitűnő ferencvárosi labdarúgó. — Hát bizony nehéz volt a búcsú — emlékezett vissza. — De mint mindenkinél, egyszer nálam is elérkezett ... De mint annyian, én sem tudtam egyik napról a másikra abbahagyni ezt a csodálatos játékot. Kedves barátom, Del Medico Antal pedig nagyon jól ismert s tudta, rá lehet beszélni még egy kis focira. Legalábbis lejjebb. El is csalt a Sörgyárhoz, ahol egy évet játszottam. Aztán 1952-ben a Vasas Izzó hívott. Az NB Il-hez. Akkor jutott fel oda a gárda s a következő évben meg is nyertük a bajnokságot. Az osztályo- zón azonban elbuktunk. A következő Ml LETT VELÜK? évben viszont ismét az első helyen végeztünk s bekerültünk az NB I-be. így nyílt meg előttem még egyszer az élvonal, de bármennyire is csalogató volt, tovább már nem játszottam a csapatban. Pedig kértek, hogy legalább csak egy esztendőt, egy rövidke évet még futballozzak. Örültem, hogy bíznak még bennem, mégis megköszöntem a játékot. Harminchárom éves voltam s már korántsem olyan mozgékony, gyors, miiint annak előtte. Nos erőlködni nem szerettem s azt különösen nem, hogy mérkőzés közben csak az ellenfelek hátát nézzem. Egy másik ajánlatot fogadtam el. A székesfehérváriakét. S ott lettem edző, egy megyei csapatnál. Aztán innen Bu- dakalászra vezetett az utam, az ottani csapatot bajnokság közben vettem át a 11. helyen. Az idény végén az első öt felkerült a minősített első osztályba. Mi is. A Lőrinci Fonó volt edzői működésem következő állomása. Velük a 2. helyen végeztem. Aztán következett a már alaposan meggyengült Vörös Meteor. Nyolcadikok lettünk s — kiestünk. A Vasas Lánghoz is idény közben szerződtem. Hat pontja volt az együttesnek, tavasszal viszont elsőként fordultunk, ősszel, sajnos, egy pont híján kiestünk. Ezután mentem visz- sza az Izzóhoz. Itt voltam a felnőtt csapatnak is edzője, s most a fiatalokkal foglalkozom. 23 esztendő óta dolgozom az Izzóban, a termelési főosztályon jelenleg csoportvezetőként tevékenykedem. CIGARETTÁT vett elő, majd rágyújtott. Én meg azon morfondíroztam, vajon elfelejtette-e azt az egy évet a Sörgyár-kölyöknél? Kifújta az első füstfelhót. — Hát ez az én életutam. Azaz valamit kihagytam belőle. A Sörgyárnál egy évig edzettem a kölyök- csapatot. Tehát nem felejtett el minket sem. Elérkezett hát az idő, hogy levessem inkognitómat. — Én is abban a kölyökcsapatban játszottam — mondtam az edzőnek. — Tényleg? — nézett rám. Nem akartam, hogy fölöslegesen kutasson emlékei között, tehát más tárgyra tértem. — Nem bánja, hogy nem felnőttekkel foglalkozik? Mondjuk egy neves együttessel? Elmosolyodott. — Ugyan. Egyáltalán nem. Sőt... bár mindig gyerekeket tanítottam volna. Mert nevelőmunkát a szó igaz értelmében a fiataloknál kell elsősorban végezni. Mert itt kevés a rutinmunka, kevés csak levezetni a foglalkozást. Itt egy kicsit tanítónak, egy kicsit apának is kell lenni. A győzelem természetesen nálunk is jó dolog. Itt is örül az ember egy-egy sikernek. De igazán akkor vagyok elégedett s akkor tölt el különös öröm, ha sikerül kibányásznom egy- egy tehetséges fiút. — Egykori csapatát, a Ferencvárost meglátogatja időnként? — Hát, hogy őszinte legyek, legtöbbször csak a tv-n nézem őket. A napjaim ugyanis alaposan be vannak táblázva. — A szíve azért a zöld-fehérek felé húz? — Hát húzhat máshová? Azokat az éveket, a gyönyörű időszakot nem lehet elfelejteni. Jó gárda volt, igazán nagyszerű társaság. Sok jóbarát, akik tudtak egymásért játszani, küzdeni s vállvetve győzni. — A régi csapattársakkal találkozik néha? — Igen. Lakat Karcsival, Kéri Karcsival, Hernádi Palival, Ombó- dival gyakran összefutok. — S ha látja a mostani utódokat futballozni? — Mit mondjak... egy antineural- gika egészen biztos beugrik. Az izgalmak miatt... — Miért volt régebben több jó futballista, mint manapság? — Más volt az élet, s más most. Abban az időben két dolog töltötte ki az életünket. Az iskola, meg a foci. A foci volt a kikapcsolódás, a szórakozás, a játék, a minden ... Búcsúztunk. A túlsó asztaltól — ahol az ifik ücsörögtek kólájuk mellett — odajött egy férfi. — Akkor a gyerekek mennek ... Az edző készülődött. — Jó, menjenek — mondta. — A számlát meg majd én rendezem. Hót így él Onódy Andor. Az ifiedző. VARKONYI SÁNDOR 21
