Fradi-híradó (1975)
1975. június
ALBERT, NOVÁK, RÁKOSI... Nevükkel már régen nem találkozunk az NB I-es csapat összeállításánál, Novák, Rákosi és Albert csendben visszavonult. Látványos búcsúztatásuk az érdeklődés homlokterébe emelte személyüket. A megszépítő idő átforrósítja az emlékeket, de ha pusztán a tényekre szorítkozunk, akkor is van mire emlékezni ! Albert, Novák, Rákosi... Ez a három játékos korszakot jelöl a Ferencváros és a magyar labdarúgás történetében is. Nem a legsikeresebb korszakot, de szerepük éppen azáltal nő meg, hogy a labdarúgás egy nehéz időszakában csillogtak, s ha nem is tudták mindig diadalra vinni a színeket, a sikert közelítő helytállás fűződik nevükhöz. Albert volt hármójuk közül a legcsillogóbb egyéniség, ha kimondják nevét, még ma is megdobogtatja azoknak a labdarúgóbarátoknak a szívét, akik értik a finomságokat, a rafinériával fűszerezett elegáns cseleket, s nem utolsósorban a szép, látványos gólokat. Albert Flóri olyan játékos volt, akit szívesen láttak volna csatársoruk tengelyében azok a klubok, amelyek a világ labdarúgásának élvonalát jelentik. Az ő világát azonban a Ferencváros és a magyar válogatott jelentette. Részt vett egy olimpián, két világbajnokságon, elnyerte az elnyerhető legnagyobb egyéni díjat, amellyel labdarúgót jutalmazhatnak, az Aranylabdát, de legalább ennyit mond pályafutásáról az a tény, hogy meghívták Brazíliába. Abba az országba, ahol igazán értik a focit, ahol nagyra becsülik a nagy játékosokat, s elismerik a teljesítményeket. Ez a meghívás ugyanis az 1966-os brazil- magyar VB-mérkőzés után született, amely a brazilok számára balul sikerült. De annyira lenyűgözte a veszteseket Albert játéka, hogy — meghívták. Ez a meghívás is felért egy labdarúgó kitüntetéssel... A labdarúgó legnagyobb kitüntetése az elismerés, a közönség tapsa, a szurkolók szeretete. Ennek nem volt híján egyik búcsúzó sem. Novák Dezsőben szerették a megalkuvást nem ismerő küzdőszellemét, holtbiztos 11-eseit, szabadrúgásait, ahogyan a levegőben is ura maradt a helyzetnek, s nyugalmat kölcsönző alakja maradt a kapu előterének. Rákosi Gyula pedig megteremtette azt a fajta középpályást, akit mind a mai napig nélkülöz a magyar labdarúgás. Fáradhatatlanságánál talán csak lelkesedése volt nagyobb, válogatás nélkül minden poszton helytállt, s minden feladatot elvállalt és becsülettel teljesítette is. Ha van labdarúgó, akire illik a megállapítás, hogy „hátára veszi a pályát”, ő ilyen volt, már-már kizsákmányolta saját erejét, de soha nem adta fel a harcot, még a reménytelen vállalkozásokba is a siker hitét tudta táplálni. Közös vonásuk: szerettek játszani, s most amikor elbúcsúznak és viszszaidézzük alakjukat, pályafutásukat, úgy érezzük: velük együtt búcsúzik egy korszak, a mindig megújulni kész játék, a foci egy stílusirányzata. Pályafutásuk nem volt konfliktus nélküli, de hiszen az élet mindig magával hoz gondokat, nehéz helyzeteket, amelyekből csak azért tudtak kilábolni, mert szerették a Fradit, amely nevelte őket, amelyben nagy játékossá növekedtek, s amely számtalan olyan szép emlékkel gazdagította őket, hogy még az utódok is meríthetnek belőle. Három nagy játékos olyan tőke, amely hosszú ideig kamatozik. Nevük sok fiatalt vonzott az FTC-be, sikerük, népszerűségük folytatást ígért, nem kevesen voltak, akik meg akarták tanulni Novák szabadrúgásait, el akarták sajátítani Albert irányítókészségét, meg akarták tanulni Rákosi fáradhatatlanságát, nem kevesen olyanok, akik ma már örökükbe léptek. És a KEK-ben elért sikersorozat azt jelzi, néhány fiatal labdarúgó a nagy elődök nyomában halad. Ha semmi mást nem tettek volna, csupán annyit, hogy utódokat vonzottak a Ferencvárosba, szurkolókat nyertek meg, már akkor is nagy feladatot teljesítettek, de ennél jóval többet tettek. Játszottak... Nagy Játékosokat búcsúztatunk, olyanokat, hogy ha valami szépet, értékeset akarunk mondani, azt mondjuk: úgy játszott, mint Albert, Novák vagy Rákosi... 3
