Fradi-híradó (1974)
1974. december
ELSŐ CSAPATBAN SZABÓ FERENC Szabó Ferenc Celldőmölkről indult el. Ott játszott a helyi vasutas csapatban s ott is már szorgalmasan „szortírozta” az ellenfelek kapujába a gólokat. Természetes, hogy a hálók módszeres „rongálása” hamar feltűnt a szakembereknek s a tehetséges fiatalembert a Haladás VSE igazolta le. A vasiak őszinte örömére, a kis Szabó két osztállyal feljebb sem szokott le a góllövésről. Bár a vékonypénzfl srác kifejezetten törékenynek tűnt a robusztus védők gyűrűjében, s ha rárontottak azok, akkor az érzékenyebb lelkületű szurkolók már őszintén sajnálták, ö azonban egyáltalán nem igényelt semmiféle részvétet. Tudniillik ő az ilyen esetekben, mint egy angolna, úgy siklott ki a kaszaboló lábak sűrűjéből, mi több, vitte magával a labdát is, s gyakran helyezte azt el az ellenfelek kapujának valamelyik sarkába. A Ferencváros már korábban megkereste Szabó Ferencet, aki boldogan mondott igent a hívó szóra. Az ő átigazolása sem ment azonnal, még egy évet a Haladásban futballozott s úgy jött el a zöld- fehér klubhoz, ahol nagy szeretettel várták, hiszen a generációs váltás következtében éppen nem dúskált a Fradi gólerős csatárokban. Szabó ahogy jött, egycsapásra bizalmat is kapott. Lassan beleszokott új környezetébe, megszokta a társakat s nem is játszott ügyetlenül. Ahogy telt az idő, mindjobban számoltak már vele az ellenfél védői is. Amikor a Rába ETO látogatott el az Üllői útra, sokan egy kicsit aggódtak. A győri gárda jó képességű csapat s idegenben sem lebecsülendő ellenfél. Ráadásul a szurkolókban még élénken élt a korábbi Videoton elleni találkozó elég kellemetlen emléke. Jött tehát a Rába, de ők nem pontokat csomagoltak a mérkőzés végén, hanem — gólokat. Hatot. És a hatból ötöt a lobogó hajú celldömölki fiú, Szabó Ferenc juttatott a kapujukba. A boldogság óriási volt, az örömmámorban úszó nézők már úgy ünnepelték a fiatal fiút, mint a csapat igazi bombázóját. Az újságok is elismerően írtak a szép csatárteljesítményről, s a Népsport a legmagasabb osztályzatot, a 10-est adta a 90 perc bírálatául. Labdarúgásban egy-egy kiugró teljesítmény kétféle hatást válthat ki a játékosokból. Vagy doppingol — s ez a szerencsés eset —, vagy pedig „leülteti” őket. A pár szál zsenge „babérra”. És valahol egy kicsit ez történt Szabó Ferenccel is. Mert utána sorozatban gyengécskén játszott. Szinte rá sem lehetett ismerni, s edzője, Dalnoki Jenő elégedetlen volt teljesítményével. Mint ahogy ő mondta, úgy fest, megártott a túlzott dicséret. Jött az önelégültség, az ilyenkor szokásos barátok, a — kiengedés. — Szabó tehetséges iátékos, de még nagyon sokat kell tanulnia, ha igazán jó futballista akar lenni. Ezt neki egy pillanatig sem szabad szem elől tévesztenie. Ezt mondta az edző, s azt is, hogy Szabónál a jelek szerint nagyon szűkmarkúan kell mérni a dicséretet. Pedig ebben a játékban csak azok vitték sokra, akik el tudták „viselni” az elismerést is . . . VÁRKONYI SÁNDOR
