Fradi-híradó (1974)

1974. május

L MIT JELENT A FRADI MEZ? Nézzünk szembe a valósággal. Volt már példa arra, hogy egy fiatal játékos, miután ismertté vált, túlértékelte önmagát. Azt hitte, azért cikkeznek róla az új­ságok, azért kiabálják a nevét a Népstadionban, azért beszélnek róla, mert bámulatos eleganciával már két egyenesei is rúgott a lab­dába. Ügy vélte, személyiségének egyedülálló varázsa tette őt pilla­natok alatt népszerűvé. Minő tévedés! Legtöbben fütyülnek az ő „sze­mélyiségére”. Bármennyire is fá­jó, rá kell ébreszteni az ilyen fia­talembert arra a szomorú igazság­ra, hogy az első pályára lépések után a szurkolók még korántsem őt szeretik, hanem azt a mezt, amelyben ezúttal ő játszik. A zöld-fehér meznek, a régi nagy dicsőségek alapján már hi­tele van. Egy kisegyesület játéko­sának legalább egy tucat látvá­nyos gólt kell ahhoz lőnie, hogy annyi szem szegeződjön reá, mint arra a sporttársára, aki akár tel­jesen ismeretlenül megjelenik a játékoskijáróban. De beszéljen in­kább erről a Ferencváros „ötöse”: Juhász István. Juhász Pista így látja — Bármennyire is ellentmondá­sosnak tűnik, nekem bizonyos vo­natkozásban a legkönnyebb, más tekintetben pedig a legnehezebb volt az élvonalba kerülnöm. Miért volt a legkönnyebb? 1967. novem­ber 7-én, amikor az Üllői úti pá­lyán a Pécs ellen bekerültem éle­temben először a Ferencváros első csapatába, már mindenki ismert. A különböző lapok már néhány nappal a találkozó előtt lehozták a nevem. Albert Flóri és Rákosi Gyuszi ugyanis sérült volt A szurkolókat pedig foglalkoztatta, hogy ki kerül a helyükre, ki húz­za magára azt a mezt, amelyet máskor a magyar labdarúgás leg­jobbjai viselnek? — Emlékszem, több mint tizen­ötezren voltak kint akkor a pá­lyán. Ott álltam a játékoskijáró­ban. Még egyet sem rúgtam a lab­dába, s mégis éreztem, ha csak egy pillanat erejéig, de mindenki rám figyel. Szokatlan érzés volt, remegtek a lábaim __ E zek szerint Juhász Pista reme­gő lábakkal rúgott négy gólt a pécsiek hálójába. Bemutatkozása ugyanis kitűnően sikerült. A csa­pat újonca alaposan kivette a ré­szét az 5:l-es győzelemből. — Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent a szurko­lók segítsége. Jelenlétük, harsány biztatásuk erőt, egészséges önbi­zalmat adott. Szinte belém szuge- rálták, zöld-fehérben nem lehet átlag szinten játszani. A Fradi- mez kötelez! Nem tudnám felele­veníteni, mi is történt azon a mérkőzésen. Csak annyit tudok, hogy rohantam, rohantam, ahogy csak a lábam bírta, aztán az el­lenfél mindig felállt a középkez­déshez, a közönség pedig kórus­ban kiabálta a nevem. Amikor a mérkőzésvezető véget vetett a ta­lálkozónak, úgy vittek le a pályá­ról. A mezemet pedig letépték. Nem is tudom, mi maradt rajtam. Juhász hamar népszerű lett. Ügy tűnt, a Ferencváros szurkoló- tábora könnyen a szívébe zárta. — Nehéz volt megemészteni a hirtelen jött népszerűséget. IIosz- szú időbe telt, amíg rájöttem, mindezt nem magamnak, hanem elsősorban a klubomnak köszön­hetem. A nézők elsősorban a zöld­fehér mezben levő játékost, s nem Juhász Istvánt becsülik. És ez nagy különbség, ezt jó tudni. Mert ha az ember tisztában van ezzel, akkor az sem vitás előtte, hogy mivel tartozik az egyesületének, a csapatának. Nálunk, kiváltképp a labdarúgó-pályán, az a gyakorlat, hogy a klubok teszik „naggyá” a játékosokat, s — sajnos — nem a játékosok teszik naggyá a klubot. A Fradi meznek becsülete van, s ez már eleve biztosíték a mi nép­szerűségünkre. Juhász Istvánnak ez a felisme­rése érvényesült a játékában is. Nem véletlen, hogy az 1972/1973. évi bajnokságban ő bizonyult a legjobb labdarúgónak. Közhely­ként hangzik, de bizonyára jelen esetben is van összefüggés a sza­vak és a tettek között. A Ferencváros középpályása ar­ról nem beszélt — s ez tőle na­gyon is szép, de nekünk már hely­telen lenne elhallgatni —: az el­múlt évtizedben már ő is nagy­ban hozzájárult a Ferencváros te­kintélyéhez. A 22-szeres váloga­tott labdarúgó tagja volt az olim­piai bajnokságot nyert magyar csapatnak, alaposan kivette a ré­szét az FTC VVK-győzclméből és legutóbbi három bajnokságából is. Egy klubhoz való kötődés mi­kéntjét persze nem a sikerek szá­ma határozza meg. Dr. Kárpáti György vízilabdázó, az elmúlt harminc évnek talán a legeredmé­nyesebb ferencvárosi sportolója volt: három olimpiai-, három Európa-bajnoki aranyérem tulaj­donosa. Mégsem merült fel benne az a gondolat, hogy ezért neki a klub hálával tartozik. A közönség sikere is... — Hálás csak én lehetek — mondta. — Amikor még azt sem tudtam, hogy mi az a víz, az FTC 10 Kárpáti dr. amikor még bombázta a kaput

Next

/
Thumbnails
Contents