Fradi-híradó (1973)
1973. május
Mi lett velük? CSŐRIBŐL CSORDÁS DR. A riportalany vonakodott. — Nem lehetne másról írni? Az ilyen visszaemlékezések mindig ér- zelgősek — kezdte a beszélgetést dr. Csordás György, a Ferencváros háromszoros Európa-bajnoka, az ötvenes évek neves közép- és hosszútávúszója. — Jó, akkor ne az emlékekről, a sportról beszéljünk és a Fradiról. — Erről szívesen A Palace Szálló eszpresszójában döbbenten vettem észre: Csordás György dr. semmit sem öregedett. Tíz éve nem találkoztunk, s most úgy tűnt, mintha tegnap lépett volna ki a medencéből. S amikor az udvariasságnak tűnő és negyven éves kor után hízelgőnek számító szavakat ki- mondtam, Csordás Gyuri mosolyogva jegyezte meg: — Ma léptem ki a medencéből, ugyanis reggelenként lejárok úszni. Uszoda nélkül, úgy érzem, nem lenne teljes az életem. — Az uszodába járás csak testedzés? — Mi lenne más. Mit mondhatok én ezeknek a mai gyerekeknek, akik közül a lányok is megdöntötték a valamikor felállított Európa-csúcso- mat? A sportról, a klubszeretetről bizonyára lenne mit átadni a mai fiataloknak. Hiszen Csordás György amikor Ceglédről feljött, kicsit körülnézett Budapesten, aztán a ferencvárosiakhoz igazolt, s a zöld—fehéreknél sportolt mindaddig, amíg mint versenyző szegre nem akasztotta úszónadrágját. 1948-tól 58-ig, egy évtizeden keresztül sportolt az FTC-ben. s bár a sikerek csúcsán több egyesület is próbálta csábítani és tett abban az időben nemcsak kecsegtető, hanem megfélemlítő ajánlatokat is — tántoríthatatlanul megmaradt egyesületénél. — Mi fűzött ilyen erős szálakkal a Ferencvároshoz? — kérdeztem és Csordás György dr., azaz Csőri már nem tiltakozott az ellen, hogy a régi dolgokról, az emlékekről beszélgessünk, hiszen úgy érezte, a Fradiról lesz szó — nemcsak őróla. — Elsősorban megtaláltam a társaságomat. A medencében és a parton is. Versenyzőtársaim velem egy- korúak voltak, közös volt szórakozásunk, hasonló véleményeket formáltunk az életről és jókat nevettünk. Nagyszerű vicceket csináltunk. Szóval: sportoltunk. Amúgy régimódian. — Mit értesz ezen, hogy régimódian? — Nehéz lenne pontosan megfogalmazni. Mindenesetre mi az edzés előtt is összeültünk beszélgetni a pádon, és zuhanyozni sem azért mentünk mindig, hogy mosakodjunk, hanem jólesett tréfálkozni, beszélgetni a melegvíz alatt. És amikor végigsétáltunk a szigetbejárón, a beszélgetések, az élcelődések közepette barátságok szövődtek. Életre szóló barátságok, amelyek számomra most is tartanak. S itt nemcsak úszótársaimat sorolhatnám föl, hanem a vezetőket is. S közülük egyet mindenképpen meg kell említenem, a magunk között zöld-fehér szívűnek hívott Popper Imrét, ö nemcsak velünk együtt dolgozott a Ferencvárosért, hanem most is a vezetőségben tevékenykedik. Azt hiszem, az úszó- és vízilabda szakosztály nem is lenne teljes nélküle. Pedig mostanában ezek a szigeti séták hiányoznak. A „menő” úszók, a vízilabdázók egy része az edzés után esetleg beül a kocsijába, azután „szétspriccelnek” a szélrózsa minden irányába. Ennek ellenére, úgy érzem, a Fradiban még mindig több a családias jellegű szakosztály, 'mint másutt. És nagyon sajnálom, hogy ebben az egyesületben is akadnak olyan sportolók, akik mielőtt még bármit adtak volna az egyesületnek, a tenyerüket tartják, vagy éppen követelőznek. Csordás autogramot ad a torinói EB-n 400-as győzelme után — Nos, ha már itt vagyunk: mit kaptál a Ferencvárostól évtizedes sportpályafutásod során? — Szeretném leszögezni: pénzt nem. De nem is kértem sohasem. Miért is kaptam volna ... Akkor ez nem volt divat. — Állás? — Ahogy vesszük. Nem a Ferencváros helyezett engem valahová, ahol munkába nem-járásért fizetést adnak, hanem mint az FTC úszóját, a sportot szerető ferencvárosi szurkolók helyeztek el állásba a Gizella Malomba. És ott rendesen dolgoztam. A munkaügyi osztályon, úgy érzem, teljes értékű munkatárs voltam. — Nem gondolod, hogy jobb eredményedet lehetett volna elérni, ha a munkaidő alatt is edzettéi volna, és csak a sportnak szenteled minden idődet? — Lehet, hogy néhány másodperccel gyorsabban úsztam volna a 400-at, vagy az 1500-at is, de nem lett volna teljes az életem. — Éspedig? — Nem számítom magamat a hiú emberek közé. A lakásomból sem csináltam múzeumot, pedig lenne jónéhány érem és kupa, amit vitrinbe tehetnék. Arra viszont futotta a hiúságomból, hogy szenvedéllyel csináltam a sportot és adtam arra is, hogy amiért fizetést kapok, azt is elvégezzem. Talán azon kívül, hogy fradista voltam, ezért is szerettek jobban a sportág hívei egy kicsit a többieknél. — És hogyan kerültél a minisztériumba? — Erre sem született elnökségi határozat a Ferencvárosnál, hanem amikor megszűnt a Gizella Gőzmalom, az ott végzett munkám alapján megfelelőnek tartottak arra, hogy a jövőben ellássam új munkakörömet. — S ha már a hiúságról van szó, megkérdezem, mi volt az, ami legjobban „hízelgett”? — Jó volt állni a torinói Európa- bajnokság emelvényének legmagasabb fokán is. Azért mégis arra emlékszem legszívesebben, amikor egy szovjet—svéd portyán a stockholmi repülőtéren Mr. Csordást kiabálva megkeresett egy tüskefrizurás, őszhajú úriember, nagy rezes orral és egy üveg konyakot nyújtott át. Arne Borg volt és gratulált az Európa- csúcseredményemhez. Csordás György, amikor befejezte versenyzői pályafutását, egy ideig még sportvezetőként is tevékenykedett. Azután elvégezte az egyetemet, mert gondot fordított arra, hogy életének másik időszakában is, amikor már az uszoda csak a szórakozás színhelye lesz, ugyanolyan felkészült legyen, mint volt úszóként. S most, a beszélgetés végén, összegezésképpen, megállapítja: — Elégedett vagyok az életemmel. Mindent elértem, amit akartam, s azt hiszem, ennek az volt a titka, hogy sohasem akartam többet, mint amennyire erőmből, képességemből tellett. LEPIES GYÖRGY DR. 15
