Fradi-híradó (1973)
1973. február
Amikor beszélgetni kezdtünk, azt kérdeztem tőle: szeretném ha elmondaná, mi az erénye és mi a hibája. Habozás nélkül így felelt: — Nincs nekem erényem semmi. Csak hibám. Nem tudok célszerűen, és ,,okosan” mozogni. Jól rúgok, de az esetek többségében vaktában vágom el a labdát, s bár iparkodom nagyon, a leadások zöme az ellenfélhez megy. És szerelni is jobban kellene. Meg helyezkedni. — És a fejelés? — Ez az egy, amiben talán „tűrhető” vagyok. Meg talán az ellen sem lehet kifogás, hogy nem hajtok szívvel-lélek kel. Más erényem — nincs. Bevallom: ilyen labdarúgóval még nem találkoztam. Horváth az a típus, akiből — sajnos — kevés van. Ha több lenne: a magyar labdarúgás valamivel előbb állna. Különben Horváth Árpád — nemcsak azért mert szerény — rendkívül színes egyéniség. Pontosan öt éve ismerem, mégsem gondoltam, annyi minden van benne, mint amennyi beszélgetésünk alkalmával kiderült. Hogyan került a Fradihoz? — Ifjúsági játékos voltam, és a Gammában rúgtam a labdát. Emlékszem, esős, novemberi délután volt, amikor odajött hozzám egy bácsi, és azt kérdezte: nem akarnék-e a Ferencvárosban játszani? Meglepetten néztem rá, és azt feleltem: dehogynem. Aztán —eltelt egy kis idő. A bácsit folyton ott láttam a Gamma mérkőzésein, aztán egy szép napon megvárt, amíg felöltöztem, s — vitt magával az FTC pályára. Mintha ma történt volna, olyan világosan él emlékezetemben: bemutatott egy jól megtermett férfinek, akiről másnap tudtam még, hogy nem más, mint — Csanádi Ferenc. A jelenlegi edző. Ő ugyanis akkor az ifikkel foglalkozott. Jó érzés visszagondolni rá: végtelen szeretettel fogadott. De nem igazoltak le mindjárt, hanem — az első csapat tartalékjaként — Kalocsa mellé utaztam én is, egy hírverő mérkőzésre. Hajós községbe. Ott dobtak a „mélyvízbe”, s úgy látszik tűrhetően focizhattam, mert Vilezsál Oszkár — aki akkor az első csapat edzője volt — javasolta: igazoljanak le. Szóval: úgy kerültem a klubhoz, hogy egy szurkoló vitt be az Üllői úti pálya kapuján. Mindennek már — hét éve. Azóta Horváth Árpádból az első csapat Jolly-Jokere lett, hiszen a védelemben — kivéve a kapus posztját — minden ponton játszott, sőt többször elől is szerepelt középcsatárként. Mint mondta: körülbelül ötven alkalommal játszott az első csapatban, bajnoki, vagy nemzetközi mérkőzéseket, ami — szerinte — édeskevés ahhoz, hogy elégedett legyen. Nem is az. Pedig sikeres volt a bemutatkozása — 1:0-ra nyertek a Videoton ellen — és jó volt a folytatás is, amikor szellemes, korszerű játékkal Dunaújvárosban győzött a zöld-fehér gárda. — Balszerencsém — magyarázta kissé letörten — hogy azóta általában nehéz LÁTOGATÁS HORVÁTH ÁRPÁDNÁL feladatokkal látnak el, kisebb ellenfelek ellen ritkábban jutok szóhoz. így rám bízták, nem is egyszer, Dunai II őrzését, amikor az Újpesti Dózsával játszottunk, és én fogtam Kozmát is, a Honvéd ellen. Vagy egyszer Farkast, a Vasas elleni mérkőzésen. Mindig jó, vagy közepes bírálatot kaptam, a Népsport osztályzatait néha még túlságosan is hízelgőnek tartottam. Mégis: a nagy mérkőzések után majdnem mindig kikerültem a csapatból. Mert meggyógyult, akit előzőleg helyettesítettem, vagy mert taktikailag más játékos „fért bele” az edző elképzeléseibe. Bevallom: emiatt elkeseredett is vagyok, de hát mit tegyek? Amikor beállítanak játszom. Odaadóan, becsületesen. Hogy ne legyen rám panasz, ne korholjanak a játékostársak és — az edző sem. Horváth Árpádot nem is korholja — soha senki. Éppen ellenkezőleg. A csapat minden tagja végtelenül szereti csendes, szerény természetéért, miként ő is jó barátjának vallja az egész társaságot, ám annyit azért elárult: a legjobb barátai közé Vörös Bélát, a tartalék kapust, továbbá Megyesit, Muchát, Martost, Barto- sikot és Vépit sorolja. T Vannak-e vágyai, céljai, amelyeket nagyon szeretne elérni? — kérdeztem a halk- szavú óriást. (Hadd említem ugyanis meg, hogy ő a csapat legmagasabb játékosa, 186 centi.) — Vágyaim? — kérdezett vissza. — Vannak. Mindenek előtt az, hogy végre szerezzek egy kis önbizalmat. Nem tudom miért, nekem ugyanis folyton gátlásaim vannak. Sokszor még az edzéseken is. Kemény, nagy darab ember vagyok, valahogy mégis — félek. Ha közük velem, hogy játszom vasárnap, egyszeriben remegni kezdek. Ha kint vagyunk a pályán, eltelik 15 — 20 perc is, amíg ráébredek, hogy a kezdő csapatban rúgom a labdát. — Igen, vannak más álmaim is. Mindenek előtt az, hogy végre gyökeret verjek a csapatban. Aztán az, hogy szövetkezeti lakáshoz jussak. Jaj, de szép is lenne, éppen huszonötödik születésnapomon beköltözni a feleségemmel és — nyolchónapos kis srácommal. Reméljük, minden vágya teljesül ennek a rokonszenves fiúnak. Az is, amiről később is elmondott beszélgetésünk során. Nevezetesen. hogy felveszik ősszel vagy a Vendéglátóipari Szakiskolába, vagy eredeti szakmájában tanulhat tovább, felsőfokon. Horváth Árpád ugyanis szerszámkészítő szakember, és — milyen jó ezt leírni — időről- időre „műveli" is mesterségét. Elmondta: úgy gondokodik ő is, miként Megyesi. Ha majd egyszer szögre akasztja a bőrszeges cipőt. nem akar edzősködni még csak intéző sem kíván lenni, csupán — szurkoló. Fradi szurkoló. És hű akar maradni még nagypapa korában is a gyerekkorban választott hobbyjához, a zenéhez. Mert a muzsikát — vallotta be őszintén —, talán még a futballnál is jobban szereti. Az hogy amit mindennél jobban szeret: a családja. Mint mondta: úgy érzi, igen jó házasságot kötött, felesége türelmes, gondjaiban osztozó teremtés, kis fia pedig — büszkesége. Érte vállalja a sportszerű életmódot, a rengeteg edzést, érte akar továbbtanulni, és — biztos kenyeret adni neki, amíg felnő. NAGYMAROSI LÁSZLÓ 17
