Fradi-híradó (1972)
1972. november
'OLIMPIÁI TARKA-BARKA ANDREA MÜNCHENBEN Andrea Münchenben... Engedjék meg, hogy kivételesen a szomszédba menjek szövegért. Két okból is érdemes. Martin Maier, bécsi kollégánk nagyszerű sportújságíró, a „belső tartomány” érzékeny és színes tollú kutatója. Másrészt pedig nem rajong feltétel nélkül a magyarokért. Ha tehát ő dicsér, az talán mégis nagyobb súllyal esik latba, mintha én tenném, aki viszont feltétel nélkül rajongok. Also, lassen Sie es hören, Herr Maier... És innét kezdve szó szerint idézek. Piros rózsákat „Bűbájos bizonyíték arra, hogy az igazi nőt a legkeményebb edzés sem jelöli meg. A sport nem hagyott nyomot Gyarmati Andreán. Kedves, egy cseppet kacér, dehát ez már a lányok természetes tulajdonsága. Élvezi a sikereit: bronzot a 100 pillangóért, ezüstöt a 100 hátért. A sajtóértekezleten tartott előadásáért meg piros rózsákat érdemelne. Andrea folyékonyan beszél németül. Azzal a kis akcentussal, amelyet az operettekben hallani, ha egy magyar nagyhercegnő lép a színpadra. Ez már önmagában is mosolyra készteti az embert. No és azok a válaszok! Arra a banális kérdésre, hogy örül-e az érmeinek: — Hát kérem, nálunk otthon az úgy van, hogy az anyám húsz éve aranyat nyert a műkorcsolyázásban (?), a vőlegényem aranyat a kajak egyesben, a legjobb barátunk aranyat az öttusában, apám három aranyat a vízilabdában. Nálunk aranyat nyerni olyasmi, mint amikor másutt azt mondják: eredj fiacskám, idd meg szépen a kávédat. Most jött a versenyről. A haja egy kicsit még nedves, nem szedték rendes hullámokba, nem rakott rá felhőkarcoló nagyságú parókát. Bárcsak minden nő tudná: mi tetszik a férfiaknak, Mi nem a boszorkányos kezű fodrászmestert akarjuk megtapsolni, hanem a mi Jacquelinünket. És Andrea haja kellemesen mentes volt a lakktól, a fodrászmüvészettől. Most érettségizett, orvosnak készül. Vajon folytatja-e az úszást, vagy inkább nagy tudós akar lenni? Egy olyan kislány mosolyá- vol mondja, aki végre a szíve szerint beszélhet: — Én kérem férjhez akarok menni és aztán szeretnék egy csomó gyereket. Hát ezen aztán álmélko- dott a zsúfolt terem. Az olimpiáról, a világ minden sportdicsőségéről van szó és Andrea a házasságról beszél meg a gyerekekről. No istenem, a gyerek két csésze kávét ivott Münchenben. Egyet bronzcsészéből, egyet ezüstcsészéből. A vőlegény úr kérem, egy mázlista...” Ami nem megy .. . Visszakérem a szót, én egy sokkal kevésbé sugárzó Andreával beszélgettem az uszoda üvegkulisszái mögött a 100 pillangó után. — Ott maradtam a kövön. Még sosem fordult elő velem. Világos, mikor ragadjon be az ember, ha nem az olimpiai döntőben? Egyszer el kell kezdeni! Mégis csak rokonok vagyunk mi ezzel a Majumi Aokival. ö a Majumi, én meg a majomi... Dühöng. — Itt van ez a Belote. Egy szegény, félszeg kislány. Még a szemüvege mögül is olyan anyátlanul néz. 1:07.1 a legjobb ideje. Erre idejön és úszik egy világrekordot. Hát nem kell az ilyet tunikán billenteni? Világrekordot éppen Gyarmati Andrea is tud úszni. — Csak győzni nem tud — mondja és egészen sápadt. Mark Spitzet említem, mert kit említsen az ember a müncheni uszodában. Spitz hét számban hét viKásás Zoltánt, az ezüstérmet nyert vízilabda válogatott tagját hol az olimpiai úszócsarnotóban, hol a hírnevet szerzett Dante Uszodában láttam — a legtöbbször víziben. De amikor a parton volt, többször is elbeszélgettünk, hiszen jó volt szereplőktől is megtudni a mérkőzésiek részleteit, a tapasztalatokat. Zoli hangulata elég hullámzó volt, s csak akkor látszott élemében, amikor ment neki a játék. A döntő után csalódottságot éreztem a hangjában és látszott rajta: többet várt, aranyéremre számított. — Sajnos nincs szerencsénk a legrangosabb nemzetközi tornákon — mondta, amikor beszélgetni kezdtünk. — Hiába nyertünk meg egy év alatt sorozatban több nagy erőpróbáit, legyőztük a legnagyobb ellenfeleinket, az olimpiai lágrekordot úszott és valamennyit megnyerte. — Ja, neki könnyű. Négy éve egyfolytában gyűlöli a világot. Mindenkit. No és? — Az itt a baj, hogy én viszont senkit sem tudok gyűlölni. Baj? Igazán? Én valahogy tán éppen ezért szavaznék meg még egy csokor piros rózsát Andreának. PETERDI PÁL bajnoki cím elmaradt. Ugyanígy volt két évvel ezelőtt a barcelonai Európa- bajnökságon, amikor a mostanihoz hasonlóan eljutottunk a küszöbig, de nem tudtunk átlépni rajta... Sokan kérdezték, hogy miért ? Nem is egy, hanem több összetevője volt, hogy „csak” a másodikak lettünk. Amikor a szovjet válogatott elleni döntő mérkőzésen 0:1 után gólt értem él, nem hittem, hogy kicsúszik kezünkből a győzelem. Ebben bizony a játékvezető is ludas volt, de nekünk is kár volt annyit idegeskedni, ami elég bémtőlag hatott ránk. Egy szó mint száz: megint nem sikerült feljutnunk a csúcsra. Mit tanult ebből? — Az olimpia nagyon sóik tapasztalatot hozott nekem is, s miután még fiaital vagyok, józan fejjel ezeket alaposan, át kéll gondolni. KÁSÁS HANGULATA 21
