Fradi-híradó (1971)
1971. október
195« óta, amikor a Ferencvároshoz került, mindig a 14-es számú mezt húzta magára. Amióta viszont bevezették játékos-cserét, szám nélküli trikót húz fül, vagy pedig a 14-nél magasabb számút. Dóka Györgyről, a fiatalos, ősz hajú gyúróról van szó. A 14-es számnak egyszerű a magyarázata. Ügy gondolta (és helyesen gondolta), hogy 11 Játékos játszik, a 12-ik „játékos” a mindenkori edző, a 13-ik a kluborvos, a 14-lk a gyúró, vagyis ő. Az öltözö egyik beszögelésében áll a gyúrópad, s Dóka éppen Mucha Jóska izmait veszi kezelésbe. Olyan „művészettel” és rutinnal, hogy a figyelmét meg tudja osztani, sem Mucha Izomzata, sem a beszélgetés nem kerül hátrányba. — Negyvenkettőben a Gellértben végeztem el a gyógymasszöri tanfolyamot — hallom a pályakezdést ismertető szavakat. — Negyven nyolcban kerültem a SZAC-hoz, ötvenkettőben az Izzóhoz, ötvenhat óta pedig itt vagyok a Fradiban. ömaga is focizott fiatal korában, s amikor egyre több labdarúgó szakvezető keresett jó kezű gyúrót, persze, hogy ő sem maradt ki. Dolga mindig volt, most is bőven akad, hiszen a 18-as keret minden tagját meggyúrja naponta kétszer is. Az edzések előtt az úgynevezett előkészítő gyúrás felkészíti az Izomzatot az edzésmunkára. Az edzések utáni gyúrás elsősorban a fáradtságtermékek eltávolítására szolgál. A játékosok izomzata természetesen nem egyféle. — Vannak kötött izomzatúnk — magyarázza Dóka —, mint például Vépi és Mucha. Az ő izmuk köny- nyebben húzódik meg, mint a laza izomzatú játékosé, épp ezért többet, alaposabban kell bemelegíteniük, s a gyúrásmunka is intenzívebb. Üjabb „páciens” következik, Pán- csics Miki. Közben Dóka mester elmondja, hogy kánikulában például nem Sloan-nal, Capsolin-nal, vagy Finalgon-nal dörzsöli be a játékosok bőrét, hanem Gerosannal, amely ugyanúgy vérbőséget idéz elő, de hatásában valamivel gyengébb (nem éget úgy), mint a felsoroltak. A GYÚRÓ, MEGA SZERTÁROS Dóka összesen 9 alkalommal járt a tengereken túl, nemcsak a Fradival, hanem az utánpótlás-válogiatot- taí, s az olimpiai csapattal is. Volt Tokióban és Mexicóban. Leghőbb kívánsága 1972-re: legyen bajnok az FTC és az olimpiai csapat. Barinka Károly, a zöld-fehérek szertárosa éppen olyan régi „bútordarab”, mint Dóka. Lényegében egy évvel még régebben van itt. Az NB I és az NB I-es tartalékcsapat szertárának legfőbb (és egyedüli) őre, munkása. 33—34 rend szerelést kell rendben tartania. No persze nem ő mos (hanem a sertésvágóhíd mosó- dája), a cipőjavítást pedig egy kitűnő szakember, Katona István cipészmester végzi immár három esztendeje. Munka viszont ezek nélkül is bőven akad. (Jelenleg a harmadik csapat szerelésére is neki kell vigyáznia.) Érdekes dolgokat tudok meg az oly sok ezer FTC-szurkoló szívét melegítő zöld-fehér mezekről, meg a cipőkről. Mindenkinek van egy gumistoplis edzőcipője (ezeken nem cserélhető a stopli), aztán egy csavarosstoplis mérkőzéscipője. A 18-as keret tagjainak mindkét pár cipője Adidas gyártmányú, tehát a legjobb minőségű külföldi „csuka”. Sok szurkoló nem is gondol rá: nem kevesebb, mint 15 (tizenöt) rend mez, illetve trikó pihen a polcokon, katonás rendben. Ha tehát az FTC például egyszerre 15 csapatot akarna pályára küldeni, mez tizenötször 16—18 játékosnak jutna! Van ezek közt hosszú és rövid ujjú, zöldfehér, tiszta zöld és tiszta fehér színű, necc-trikó, azaz a lyukacsos trikó, nagy melegben jó érzés benne játszani. Az időjárástól függően, tulajdonképpen Barinka maga állapítja meg, melyik szerelést készítse ki. Van aztán egy íratlan szabály. Ha otthon (mármint jelenleg a Népstadionban) játszanak, akkor a zöldfehér mezt adja ki. Idegenben tiszta fehérben lépnek pályára. — Érdekes, talán kabalából, emlékezve néhány rangadó eredményére, tiszta fehérben szeretnek játszani a legjobban — mondja Barinka. — Nadrágban különben nincs olyan nagy választék, mint mezben. Vagy zöld, vagy fehér nadrágot kapnak a fiúk. Elgondolkozom Barinka munkáján ... Egy esős vasárnap után, amikor mindkét csapat esetleg bokáig érő sárban játszott, bizony nem csekély munka 26—28 pár futballcipő letisztítása, zsírozása. Említem neki, s így felel: — Csinálom, mert szeretem, mert — kérem, ne tessék mosolyogni — hivatásnak tekintem. Dehogyis mosolygok. Sőt, tisztelettel adózom magamban Barinka hi- vatásszeretetének. Amúgyis mindenféle munkát hivatásnak tartok magam is, amit valaki odaadással, szeretettel és szakértelemmel végez. S nagyon jól ismerem, hogy ezt el- higyjem neki. Most aztán az egyes számú szertárból — ahol a mérkőzéseken használt cipők és mezek vannak — átnézünk a kettesbe. Itt az edzésen használt cipők, mezek, törülközők és más sportszerek — például bokavédők — vannak. A harmadikban a labdákat (kereken félszázat) és a bőröndöket tárolják. Érdekes: a sípcsontvédő szinte teljesen kiment a „divatból”. Nemcsak Itt, más csapatoknál Is. Az FTC-ben csak Rákosi Gyuszi használja. A többieket állítólag zavarja (?). Bukagumit is nagyon kevesen húznak fel, de azért 19—20 vadonatúj bokagumit látok az egyik polcon. Igaz Is, hátha egyszerre egy egész csapatra való Játékosnak jut eszébe, hagy felhúzza. — Mire gondol, amikor például egy tengeren túli portyára készíti elő a szerelést? Kicsit bizony várnom kell a válaszra, de aztán szépen megfogalmazza mondanivalóját: — Arra gondolok, hogy egyetlen felszerelési darabnak sem szabad itthon maradni és — mindenből a legjobbat vigyék a fiúk. Tudom, én nem járhatok portyákra, kétszer mégis elvittek. Három éve Olaszországban jártam, pár hete meg az öregfiúkkal Svájcban voltam. Hirsch- pola sporttársnak köszönhetem a gyönyörű utat, no meg Rudasnak; Dékánynak, Gyetvainak. Óriási élmény volt. Lázár Gyuszi, a tanár úr is velünk utazott... SZŰCS LÁSZLÓ 7
