Fradi-híradó (1971)
1971. július
A hiba a közönségben van — Látta az angol kupadöntőt? — Részben. — Hogy értve? — Részben azt néztem, részben pedig a szomszédom bal fülcimpáját. — ??? — Ugyanis az ült előttem a saját lakásomban s mivel a nevezett hallószerve akkora, mint egy széttaposott tornacipő, belelógott a képbe. Nem egyszer előfordult, hogy a kapuskirúgások az egyik fülén bementek, a másikon pedig ki. — Na és hogy tetszett? — Megmondom őszintén láttam már formásabb füleket Is. Például múltkor, egy tányér kocsonyában... — Nem a fülről érdeklődöm. A játékról. — Elment. — Maga szerint csak úgy elment? — Miért? Nem ment talán el? — Ember, maga teljesen megvisel engem a naivitásával. Hát nem látta mennyit futottak az angolok? — De láttam. Különösen a rövid , vágtákat. A hosszúakat már kevésbé, hisz már mondtam magának azt a füldolgot. — Mondta. És ezentúl egy szót se róla. Az iramról beszéljen, meg a küzdőszellemről. A kemény ütközésekről, a sportszerű játékról. Maga szerint lehetne hasonló kupadöntőt rendezni itt nálunk? — Nem. — Miért nem? — Mert nem lenne kifizetődő az angoloknak, ha a Népstadionba hoznák ezt az összecsapást. — Ne hülyéskedjen. Szakmailag kérdezem. A mi körülményeink között lehetne szó ilyen meccsről? — Aligha. — Éspedig? — Nem vagyunk így felkészítve. — Na ugye. Maga is ezt mondja. — Hol van nekünk ilyen erőnlétünk ... — Ez az. Ez nagy igazság. — Nekünk évek kellenek ahhoz, hogy ilyen szintre kerüljünk. — Milyen igaza van. Maga szerint mit kellene tenni, hogy mihamarább felvehessük az angolokkal a versenyt? — Alapos munkára van szükség. Fel kell kutatni a tehetségeket s sokat s keményen dolgoztatni őket. — Maga például milyen korban kezdené a nevelést? — Egészen korán. És először is kötelezővé tenném már első általánostól a karéneket. — Az meg minek? — Hogy mire felnőnek bírják végig a meccset. Nem elég néhány strófát elénekelni s utána kapkodni a levegőt. Mit gondol mennyit gyakorol egy átlag angol? ... Megmondom magának. Órákat. Ott a Wembleyben is már a meccs kezdete előtt három—négy órával zsúfolva voltak a lelátók s már énekelt mindenki. És, hogy énekelt? Erőből, teli torokból s teli tüdőből. Ami pedig a fő: nem hamisan. Érti ezt?... Nem hamisan. Nem, mert azok ott kint tudnak énekelni. — Na de kérem ... — Semmi kérem. Járt már maga nálunk kültelki kiskocsmákban? — Jártam. — S hallotta ott énekelni az úri közönséget? — Igen. — Nos akkor lemérhette a különbséget a két éneklés között. Míg nálunk az éttermek akváriumában előforduló halak is nem egyszer behúzódnak a sziklák közé, amikor dalra fakadnak a törzsvendégek, addig amazokat ott a lelátón öröm volt hallgatni. — Magának csak az éneklés tűnt fel? — Nem egészen. A vezénylés sem volt kutya. Az a kopasz úr ott azon az emelvényen átlagon felülit nyújtott. Olyan hévvel dirigálta azt a hatalmas vegyeskórust, hogy le a kalappal. Hajlott kora ellenére végig friss volt s lendületes. A legtöbb ember ebben a korban már a fél méteres dobogón Is szédül, nemhogy egy olyan magas álványon. — Magáról a játékról nincs mondanivalója? — Az után az éneklés után ők már nem tudtak újítani. VARKONYI SÁNDOR 11 KALAPÁCSVETŐ KOMPLIKÁLT AKCIÓ
