Fradi-híradó (1971)

1971. április

— Szomszédasszony... szomszéd- asszony... gyűjjön mán ki! — Mi baj, Boris néni? — Nézze már, a kis Máté, meg a Franekék Bélája mit mível. Fenyvesiné úgy pattant föl a pad­káról, mint akit darázs csípett és szaladt ki a Jókai utcára. Ott ak­kora volt a porfelhő, akárcsak lovas kocsi vágtatott volna végig, de job­ban szemügyre véve a helyzetet, látta, hogy valóban a két gyerek a tettes. Máténak az izzadt arca is egészen maszatos volt már a portól, de csak rúgta azt a kis rongyfélesé­get. Nézők is akadtak: a Homoki Pista, a Sörös Misi, a Greczula és a Kancsár-gyerek. — Arra rúgjad, Máté! — Ne ügyetlenkedj, Bélus! — De most aztán ebből már elég! — porolt Fenyvesiné. — In­kább tanulj, hogy okosodj. Meg az­tán segithetnél apádnak is a jószá­gok körül! Máté félénken összehúzta magát, lehorgasztotta kopasz kis fejét és befelé somfordáit. Közben még oda­szólt a Franek-fiúnak: — Tedd el a labdát, majd holnap folytatjuk. A focit már akkor, nyolc évesen is nagyon szerette — akárcsak a jószágokat. És elindult az istállók felé... Teltek az évek. A csendes, igen komoly Máté nem verte ki a fejéből, hogy „nagy futballista” lesz. Re­ményeit táplálta, amikor egy nap­sütéses tavaszi délelőtt, az iskola folyosóján Majoros Aladár tanár úr odahívta magához: — Láttalak az udvaron’rugdosni, ügyes gyerek vagy — mondta. — Holnap délután gyere el az iskolai csapat edzésére, adunk futballcipőt is. Edzésre ? Futballcipővel ? Mit szólnak majd a szüleim? — kavarog­tak a gondolatai. Persze, hogy elment, és a tanár úr elégedett volt a még csak 13 eszten­dős, de máris igen kemény kötésű legényke mozgásával. Balszélsőt ját­szott, néhányszor szépen elfutott és lőtt egy gólt. Boldogan indult haza, titka már nem maradhatott titok, mert azután rendszeresen el kellett járni az edzésekre, és hamarosan tagja lett az iskolai csapatnak. „Kinőtte” az iskolai válogatottat, büszkén fogadta, amikor megkér­dezték: akar-e játszani Jánoshalma megyeszerte ismert NB III-as csa­patában. Hát hogyne akart volna! Móravároson mutatkozott be, nagy meccset vívtak a bajnokság esélyesével. Kezdetben bizonytalan­kodott, alig sikerült elfutnia, a labda többször leperdült a lábáról, de ké­sőbb egyre jobban belelendült. Az eredmény: 0:0. A hazafelé tartó drukkerek közül többen mondogat­ták: „Abból a mokány kis balszélsőből még jó játékos lehet... Olyan, mint a Sándor volt...” TUSKE Dr. Fenyvesi Máté regényes életútja A sashegyi ház teraszáról úgy láttuk, mintha a csillagos égholt egybeolvadna szép Bu­dapest link ezernyi pislogó fé­nyével. A meghitt csendet csak néhány tücsök ciripelése za­varta meg. Órák óta beszélgettünk. Az egyébként szófukar Fenyvesi Máténak megeredt a nyelve. Látszott rajta, hogy boldogan emlékszik vissza gyermekkorára, Jánoshal­mára, Kecskemétre... Molnár Béla és Fenyvesi Máté. Molnáréknál második otthonra ta­lált Tüske. A kedves, családi kör­nyezet nagyszerű hatással volt Feny­vesi Máté emberi fejlődésére. Bizonv, a képről még a fiatal Molnár Béia bácsit látjuk. Nemrég ünnepelhet­tük hetvenedik születésnapját. Béla bácsi azonban mint Fradista nem ment nyugdíjba. Változatlan agili­tással, szeretettel és hozzáértéssel végzi a Ferencváros labdarúgó csa­patának ügyes-bajos dolgait. Re­méljük, még hosszú ideig — jó egészségben... Üjabb osztállyal lépett följebb, a Kecskeméti Kinizsi NB Il-es csa­patába. A hírős városban a közgaz­dasági technikumban tovább foly­tatta a tanulást, és hogy ne veszít­sen sok időt az utazgatással, oda is költözött. — Gyere hozzánk, nálunk elle­hetsz — mondta Máté Feri, a Ki­nizsi egyik erőssége. Kapva-kapott az alkalmon, ked­ves otthonra talált. Egy téli estén Mátéék házában a kertre nyíló konyhában falatozott, ízlett a hazulról küldött friss tö­pörtyű, a még langyos, puha kenyér. Éhes volt a délutáni edzéstől. Ala- osan kifutotta magát. Egyforma, etnény lépteket hallott, majd han­gokat. — Ez Mátéék háza? Kisvártatva kopogtattak, három katona lépett be az ajtón. — Jó estét! — Jó estét! Mátéék nincsenek itthon. — Nem baj, hozzád jöttünk. Csak nem behívót hoztak? Nem! egyikük előrelépett és igy mutat­kozott be: — Bozsik József vagyok. „Hű... Bozsik József jött hoz­zám?! De nagy játékos! A Honvéd­del nemrég itt járt Kecskeméten, mintha ragadna a lábához a labda. Aztán mindig pontosan megtalálja azt, akinek szánta. Mit is mondott nekem? A második félidő közepén egy szép elfutás után megveregette a vállam: „Jó focista leszel...” — Üj balszélsőt keresünk — szó­lalt meg Bozsik. — Rád gondoltunk. Volna kedved nálunk játszani? Annyira meglepődött, hogy ha­marjában nem is tudott válaszolni. Nehezen szedte össze magát, és alig hallhatóan motyogta: — Hát... de tessék időt adni... Meg inkább a Kinizsi vezetőségével beszélni... Nem maradtak soká a látogatók, ő pedig izgatottan várta, hogy Mátéék hazajöjjenek. Az ajtóban fogadta házigazdáit, s amikor el­mondta a nagy eseményt, a Feri csak ennyit szólt: „Jó neked itt is...” De később más hívatlan vendégek is megfordultak Kecskeméten: Diós­győrből, Pécsről és Budapestről töb­ben is. Mind balszélsőt kerestek... És mind a kis Fenyvesit. Megismerték a nevét, többen is „versengtek” érte, s nemcsak Ő érezte, hogy nagyobb csapatban még többre viheti, hanem látták ezt az egyesület vezetői is. Véget ért az 1952. évi idény, a kecskemétiek hozzájárultak, hogy Budapestre, a Kinizsihez fákkor igy hivták a Ferencvárost) igazolják. Húsz éves volt már, s úgy tűnt, lassan-lassan emlék lesz Jánoshalma, a Jókai utcai rongylabdacsaták, a futóed­zések a kukoricásból hazáig. Izga­tottan várta bemutatkozását az Üllői úton. Félszegen lépett be az ódon fa­kapun, szive a torkában dobogott. Néhány lépést tett, s ekkor úgy érezte, figyelik. Nem tévedett. Mö­götte két-hároin, az edzésre és az új játékosokra kíváncsi szurkoló azon tanakodott, hogy mi lehet a neve ennek az új fiúnak... Zavara csak akkor oldódott fel, amikor a félig sötét öltöző ajtajában bele­botlott Mátrai Sanyiba, aki a megye leggyorsabb játékosa volt. Kezdte otthonosan érezni magát. — Hát összekerültünk... dör- mögte alig hallhatóan. 10

Next

/
Thumbnails
Contents