Fradi-híradó (1971)
1971. április
— Szomszédasszony... szomszéd- asszony... gyűjjön mán ki! — Mi baj, Boris néni? — Nézze már, a kis Máté, meg a Franekék Bélája mit mível. Fenyvesiné úgy pattant föl a padkáról, mint akit darázs csípett és szaladt ki a Jókai utcára. Ott akkora volt a porfelhő, akárcsak lovas kocsi vágtatott volna végig, de jobban szemügyre véve a helyzetet, látta, hogy valóban a két gyerek a tettes. Máténak az izzadt arca is egészen maszatos volt már a portól, de csak rúgta azt a kis rongyféleséget. Nézők is akadtak: a Homoki Pista, a Sörös Misi, a Greczula és a Kancsár-gyerek. — Arra rúgjad, Máté! — Ne ügyetlenkedj, Bélus! — De most aztán ebből már elég! — porolt Fenyvesiné. — Inkább tanulj, hogy okosodj. Meg aztán segithetnél apádnak is a jószágok körül! Máté félénken összehúzta magát, lehorgasztotta kopasz kis fejét és befelé somfordáit. Közben még odaszólt a Franek-fiúnak: — Tedd el a labdát, majd holnap folytatjuk. A focit már akkor, nyolc évesen is nagyon szerette — akárcsak a jószágokat. És elindult az istállók felé... Teltek az évek. A csendes, igen komoly Máté nem verte ki a fejéből, hogy „nagy futballista” lesz. Reményeit táplálta, amikor egy napsütéses tavaszi délelőtt, az iskola folyosóján Majoros Aladár tanár úr odahívta magához: — Láttalak az udvaron’rugdosni, ügyes gyerek vagy — mondta. — Holnap délután gyere el az iskolai csapat edzésére, adunk futballcipőt is. Edzésre ? Futballcipővel ? Mit szólnak majd a szüleim? — kavarogtak a gondolatai. Persze, hogy elment, és a tanár úr elégedett volt a még csak 13 esztendős, de máris igen kemény kötésű legényke mozgásával. Balszélsőt játszott, néhányszor szépen elfutott és lőtt egy gólt. Boldogan indult haza, titka már nem maradhatott titok, mert azután rendszeresen el kellett járni az edzésekre, és hamarosan tagja lett az iskolai csapatnak. „Kinőtte” az iskolai válogatottat, büszkén fogadta, amikor megkérdezték: akar-e játszani Jánoshalma megyeszerte ismert NB III-as csapatában. Hát hogyne akart volna! Móravároson mutatkozott be, nagy meccset vívtak a bajnokság esélyesével. Kezdetben bizonytalankodott, alig sikerült elfutnia, a labda többször leperdült a lábáról, de később egyre jobban belelendült. Az eredmény: 0:0. A hazafelé tartó drukkerek közül többen mondogatták: „Abból a mokány kis balszélsőből még jó játékos lehet... Olyan, mint a Sándor volt...” TUSKE Dr. Fenyvesi Máté regényes életútja A sashegyi ház teraszáról úgy láttuk, mintha a csillagos égholt egybeolvadna szép Budapest link ezernyi pislogó fényével. A meghitt csendet csak néhány tücsök ciripelése zavarta meg. Órák óta beszélgettünk. Az egyébként szófukar Fenyvesi Máténak megeredt a nyelve. Látszott rajta, hogy boldogan emlékszik vissza gyermekkorára, Jánoshalmára, Kecskemétre... Molnár Béla és Fenyvesi Máté. Molnáréknál második otthonra talált Tüske. A kedves, családi környezet nagyszerű hatással volt Fenyvesi Máté emberi fejlődésére. Bizonv, a képről még a fiatal Molnár Béia bácsit látjuk. Nemrég ünnepelhettük hetvenedik születésnapját. Béla bácsi azonban mint Fradista nem ment nyugdíjba. Változatlan agilitással, szeretettel és hozzáértéssel végzi a Ferencváros labdarúgó csapatának ügyes-bajos dolgait. Reméljük, még hosszú ideig — jó egészségben... Üjabb osztállyal lépett följebb, a Kecskeméti Kinizsi NB Il-es csapatába. A hírős városban a közgazdasági technikumban tovább folytatta a tanulást, és hogy ne veszítsen sok időt az utazgatással, oda is költözött. — Gyere hozzánk, nálunk ellehetsz — mondta Máté Feri, a Kinizsi egyik erőssége. Kapva-kapott az alkalmon, kedves otthonra talált. Egy téli estén Mátéék házában a kertre nyíló konyhában falatozott, ízlett a hazulról küldött friss töpörtyű, a még langyos, puha kenyér. Éhes volt a délutáni edzéstől. Ala- osan kifutotta magát. Egyforma, etnény lépteket hallott, majd hangokat. — Ez Mátéék háza? Kisvártatva kopogtattak, három katona lépett be az ajtón. — Jó estét! — Jó estét! Mátéék nincsenek itthon. — Nem baj, hozzád jöttünk. Csak nem behívót hoztak? Nem! egyikük előrelépett és igy mutatkozott be: — Bozsik József vagyok. „Hű... Bozsik József jött hozzám?! De nagy játékos! A Honvéddel nemrég itt járt Kecskeméten, mintha ragadna a lábához a labda. Aztán mindig pontosan megtalálja azt, akinek szánta. Mit is mondott nekem? A második félidő közepén egy szép elfutás után megveregette a vállam: „Jó focista leszel...” — Üj balszélsőt keresünk — szólalt meg Bozsik. — Rád gondoltunk. Volna kedved nálunk játszani? Annyira meglepődött, hogy hamarjában nem is tudott válaszolni. Nehezen szedte össze magát, és alig hallhatóan motyogta: — Hát... de tessék időt adni... Meg inkább a Kinizsi vezetőségével beszélni... Nem maradtak soká a látogatók, ő pedig izgatottan várta, hogy Mátéék hazajöjjenek. Az ajtóban fogadta házigazdáit, s amikor elmondta a nagy eseményt, a Feri csak ennyit szólt: „Jó neked itt is...” De később más hívatlan vendégek is megfordultak Kecskeméten: Diósgyőrből, Pécsről és Budapestről többen is. Mind balszélsőt kerestek... És mind a kis Fenyvesit. Megismerték a nevét, többen is „versengtek” érte, s nemcsak Ő érezte, hogy nagyobb csapatban még többre viheti, hanem látták ezt az egyesület vezetői is. Véget ért az 1952. évi idény, a kecskemétiek hozzájárultak, hogy Budapestre, a Kinizsihez fákkor igy hivták a Ferencvárost) igazolják. Húsz éves volt már, s úgy tűnt, lassan-lassan emlék lesz Jánoshalma, a Jókai utcai rongylabdacsaták, a futóedzések a kukoricásból hazáig. Izgatottan várta bemutatkozását az Üllői úton. Félszegen lépett be az ódon fakapun, szive a torkában dobogott. Néhány lépést tett, s ekkor úgy érezte, figyelik. Nem tévedett. Mögötte két-hároin, az edzésre és az új játékosokra kíváncsi szurkoló azon tanakodott, hogy mi lehet a neve ennek az új fiúnak... Zavara csak akkor oldódott fel, amikor a félig sötét öltöző ajtajában belebotlott Mátrai Sanyiba, aki a megye leggyorsabb játékosa volt. Kezdte otthonosan érezni magát. — Hát összekerültünk... dör- mögte alig hallhatóan. 10
