Fradi-híradó (1971)
1971. április
/ Sós Károly edző alaposan megdolgoztatta valamennyinket, s ok hárman előbb azt hitték, csak nekik, vidékieknek fárasztó ez a gyakorlás. De amikor látták, hogy Rudas, Dékány, Mészáros és a többiek is alaposan fújtatnak, megnyugodtak. Ez már az NB I! Ezentúl így lesz! 1953. március 15. bajnoki rajt. A Szombathelyi Haladás az első ellenfél, s már jóval a mérkőzés előtt zsúfolásig megteltek a több évtizedes nagy futballcsatákat megélt fatribünök. Kíváncsiak voltak a nézők az újjászervezett Kinizsire, az új szerzeményekre. Szorongva húzta magára a piros mezt, a fehér nadrágot, és a cipőjével bíbelődött, amikor Kispéter Mihály, aki ezúttal sérülése miatt nem játszott, leült melléje a kispadra. — Ne ijedj meg az első mérkőzéstől! — nyugtatta. — Ügy játsz- szál, ahogy otthon megszoktad. A sok néző ne zavarjon. Gulyás — Rudas, Kéri, Dalnoki — Ombódi, Dékány — Kertész, Orosz, Mátrai, Mészáros, Fenyvesi összeállításban játszottak. 'Nagyon bizonytalanul kezdtek, a Szombathely a 12. percben Czigony góljával vezetést szerzett. Hát most mi lesz? — futott át agyán a gondolat. Sós Károly harsogó szavai térítették magához. — Fenyvesi fiam, ne féljen, nem eszik meg magát!... Mátrai, maga elfelejtett futni?... Ombódi, ne itt szórakozzon!... Olyan félelmetesen morajlott a nézőtér, mint ahogy azt a futballmérkőzésekről készült híradókban hallotta. A bíztatás szinte szárnyakat adott valamennyüknek (igaza volt Kispéternek, mind segíteni akarnak), s nem maradt el az egyenlítő gól. Es Mátrai hogyan játszott! A szombathelyi védők állandóan csak a hátát látták.,. 3:1 lett a félidő eredménye a Kinizsi javára. F'áradtan ment az öltözőfolyosón, zihált a tüdeje, úgy érezte, legalább 150 a pulzusa. Az utolsók között bandukolt, s egyszerre megfogták a karját. Hátrafordult... „Gratulálok! Nagyon szép volt az az elfutása, és régen láttam olyan éles lövést... Kohut Vilmos volt az ilyennek a mestere”. Dorogi Andor, a mérkőzés játékvezetője kezet nyújtott és további sikereket kívánt. És egy nappal később, a Népsportban, a forduló válogatottjának ez volt a csatársora: Budai, Hidegkúti, Deák, Puskás, Fenyvesi. így kezdődött Budapesten élete egyik nagy álmának a beteljesülése. És a másik álom? A tanulás? Mert hogy is mondta Fenyvesiné? „Inkább tanulj, hogy okosodj...! Egyformán törekedett mindkettőre. A tanulásra és a focira. A Vas utcai iskolában folytatta Kecskeméten megkezdett tanulmányait, és hogy ne legyen semmi zökkenő az „átállással” sem, őszinte, igazi segítséget kapott Molnár Bélától, a klub egyik leghűségesebb pat- rónusától. öt évig lakott náluk, s Bé)a bácsi esténként, akárcsak a fiának, Máténak is átnézte a leckéit, ha kellett, pótolták az elmaradta- kat. Nagyon szorgalmas volt, minden erejével arra törekedett, hogy sikeresen leérettségizzen és fölvegyék az Állatorvosi Főiskolára. Egyik délután jó hangulatban ugrott be az iskolába, ahol a diákok összejövetelt tartottak. A kellemes zene, a társak vidámsága feloldotta szokásos tartózkodását. — Gyere táncolni — invitálta az egyik kislány. Táncoltak, de csak egyszer, mert szemei közben már másfelé kacsintgattak. Egy fekete hajú, mosolygós kislány felé... — Szabad egy táncra? — kérdezte félénken Máté. Az egyből kettő, majd még több lett. Az összejövetel végén együtt léptek ki az iskola kapuján, és ez mind gyakrabban megismétlődött a tanítások, majd az Üllői úti pályán, az edzések után is. Marika igazi társa, hűséges szurkolója lett -- tizenhárom éve a felesége. Egy nap éppen az iskolából érkezett haza, amikor Molnár Béla mosolygó arccal fogadta: — Nagy újságom van! Szerencsés gyerek vagy Máté, meghívtak a válogatott keretbe! — Ne vicceljen, Béla bácsi, úgyis bosszant, hogy az egyik feleletem elég rosszul sikerült.. . — Hát akkor idenézz! — és átadta a válogatott edzésére szóló meghívót. Nem hitt a szemének. A néhány sort újból és újból elolvasta. Majd szétvetette az öröm. Másnap első dolga volt, hogy megmutassa — Marikának. .. 1954. szeptember 19. Huszonegyedik születésnapja, és micsoda véletlen: éppen ezen a napon, a románok elleni mérkőzésen először öltheti magára a válogatottak címeres mezét. Ismét átélte a jánoshalmi, kecskeméti, Üllői úti premier izgalmait, de a mostani érzés mégis egészen más volt. Olyan nagy játékosok utódaként szerepelni, mint Titkos, Kohut, Kemény és Gyetvai — szinte fantasztikusnak tűnt. Csaknem százezer néző szorongott a betonkaréjban, mind arra volt kíváncsi, hogy a berni világbajnoki döntőben elszenvedett vereség után mire képes a magyar válogatott. Sípszó: kezdődik a játék. Támadások itt is, ott is. A nézőtéren óriási a hangzavar. Egy ideges szurkoló magából kikelve többször is megjegyzéseket tesz, elégedetlenkedik: az újonc balszélsőt csepüli... — Lassú vagy, fiam... Miért nem ugrasz magasabbra?... Ne szegd le a fejed! — kiabálta olyan hangosan, hogy a körötte ülők már nem állták szótlanul: „Mit akar attól a gyerektől? —- Először válogatott. — Nem lehet mindjárt csodacsatár! Egyáltalán, kicsoda maga?” — Az apja vagyok!, KOZÁK MIHÁLY Az első válogatott mérkőzés, Honiánia ellen
