Mózessy Gergely (szerk.): Griger Miklós feljegyzései - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 5. (Székesfehérvár, 2022)

Függelék - 6. Griger Miklós beszéde a székesfehérvári Prohászka-emléktemplom alapkőletételekor (1929)

Függelék Munkái felséges dómot alkotnak, melyben Istennel beszélhetünk Prohászka lelkén keresztül. Ő maga ércnél maradandóbb emléket emelt magának. S ha ő joggal mondotta Mozartról, hogy hívő lelke dómot rajzolt meg, dómot épített - nem oszlopoknak és íveknek, hanem hanghullámoknak messze elnyúló vonalaiból, nem kövekből, hanem hangokból, nem kőcsipkékből, hanem zenei ritmusokból úgy mi is bízvást állíthatjuk, hogy Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái felséges dó­mot alkotnak, mely tele van oltárokkal, fülkékkel, remek oszlopokkal, miszti­kus sarkokkal, csengettyű-csilingeléssel és harangzúgással. Dómot, melybe, aki belép, megtalálja a maga helyét, ahol sírhat, imádkozhatik és beszélhet Istennel Prohászka szívén és lelkén keresztül. Kell-e emlék annak, aki él, és aki maga emelt emléket önmagának, olyat, mi­nőt senki más nem emelhet? Nem neki, hanem nekünk, kicsinyeknek, törpéknek van szükségünk arra, hogy láttára lelkünk szárnyaljon, szívünk forrón, lelkesen feldobbanjon, emlékezetére szívéből az élet áramai lüktessenek szívünkbe, leiké­ből lélek sugározzák lelkűnkbe. S kedves testvéreim, milyen emléket állítsunk neki? Kőbe, csillogó márványba véssük, ércbe öntsük alakját? Állítsuk ki szobrát terekre, piacokra? Ezt is meg­tehetjük, mert ilyen emlék is eszmét szór és kegyeletet ébreszt, de Prohászkához nem méltó emlék. Emlék, melyet a hit emel neki, nem lehet márványszobor, szirtekből alkotott hegyóriás, mauzóleum, egyiptomi piramis, hanem olyan em­lék, mely nemcsak emlék, hanem az élet forrása: templom, melyben az Ur szíve dobog, az a szív, melyben Prohászka is él, templom, melyből az élet szelleme, a kegyelem áldása száll a városra, az országra és pünkösdi tűz árad a telkekre. Olyan emléket kell állítanunk boldogemlékű püspökünknek mely - saját szavai szerint137 - úgy álljon itt, mint egy őserős, illatos, bűbájos, titokzatos erdő, mely életet lehel, életet ad, melyben Jézus leheli felénk, reánk, belénk az Istenközel­ségének tudatát, emléket, mely olyan legyen, mint egy hatalmas hegység, me­lyen szentek járnak, melyre szentek iparkodnak, - emléket, mely mélység legyen, felséges tengerszeme a mélységnek, ahová Krisztus leereszkedik, hogy irgalmat esdjen számunkra, s ahonnan „de profundis”, a mélységből mi is irgalomért, kö­­nyörületért imádkozunk. Ilyen emléket akarunk emelni Prohászka Ottokárnak! Üj oázist a pusztában; új pálmát a sivatagban; új világítótornyot a siralomvölgy­ben; új égbenyúló útmutatót az örök hazába vezető keskeny és tüskés ösvényen; új kikötőt az életviharok tengerpartján; új hidat a múlandóság és az örökkévalóság 137 ÖM 18,183. — Egy a budapesti Örökimádás templomban 1908. szeptember 10-én, egy primiciát követő prédikációjából való a kép. 174 FORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL V.

Next

/
Thumbnails
Contents