Mózessy Gergely (szerk.): Griger Miklós feljegyzései - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 5. (Székesfehérvár, 2022)

Mózessy Gergely: Griger Miklós sóskúti plébános feljegyzéseinek keletkezése és utóélete

Griger Miklós sóskúti plébános feljegyzéseinek keletkezése és utóélete

miatt a besztercebányai egyházmegye elhagyására kényszerült. Radnai későbbi hányattatásai - kiutasítása Csehszlovákiából - már nem ütötték meg Griger érzékenységének ingerküszöbét. A székesfehérvári püspökök közül Prohászka Ottokárt megemlítette az egyházmegyébe való befogadása kapcsán; háborús beszédeiben idézte műveit — de a historia domus arról tanúskodik, hogy csak 1919-ben tett rá komolyabb benyomást. A kommün kapcsán említette sorsát, ekkori leveleiből kettőt is elhelyezett a kötetben. Később, halála kapcsán beragasztott róla fényképet, emléklapot — de mintha fontosabbnak érezte volna saját szónoki teljesítményét megörökíteni. A püspök hamvait befogadó emléktemplom alapkövének letételekor ugyanis Griger mondott nagyívű beszédet, amelyet több verzióban - aprónyomtatványként, újságbeszámolóként is - a kézirathoz fűzött. Az új püspök, Shvoy Lajos 1927-es beiktatásáról csak beragasztott képes újságok révén emlékezett meg. Az 1929-es bérmálás során viszont megtapasztalhatta a főpásztor közvetlenségét, hívekkel való kapcsolatteremtő képességét, amely jó hatással volt rá. Később, bicskei áthelyezésének küszöbén - szavai szerint — próbálta benne az Isten eszközét látni és kezébe tenni a végső döntést; de sorait olvasva az az érzésünk támad, hogy voltaképp saját döntésének súlya és felelőssége elől igyekezett inkább menekülni, azt másra hárítani.

Griger sóskúti hívekhez való viszonyának megrajzolható egy sajátos íve. Lelkipásztori tapasztalatainak első rögzítésekor, mintegy másfél évvel megismerésük után a nehézségekről írt elsősorban. Noha általánosnak ítélhető korjelenségeket fogalmazott meg, kifejezetten csalódottnak tűnnek sorai. A háború azután gyökeresen megváltoztatta a község életét. A plébános beállt a távolba került szeretteikért aggódó hívek sorába. Ehhez képest vélhetően sokkot jelentett számára 1918 ősze, amikor ugyanezen katonák többsége fenyegető ellenségként érkezett haza. A hirtelenjött hatalmuktól megittasuló egyszerű emberek viselkedése mély tapasztalat volt számára. Ezt azonban a következő évtizedben képes lett feloldani: átértékelte a történteket és megbocsájtott sokaknak. Hajlamos volt arra, hogy — kicsit leegyszerűsítve a helyzetet — a munkaalkalmaival a helyieket vonzó „bűnös várost”, Budapestet tegye felelőssé híveinek minden eltévelyedéseiért. Ezért is lett számára különösen nehéz a faluból való távozás 20 év után. A sóskútiakhoz való ragaszkodásának fontos eleme volt az, hogy az alapvetően szlovák lakosságú községben otthonosan érezte magát. Részben, mert elveszített szülőföldjére emlékeztette a közeg, részint pedig azért, mert itt nem tapasztalta meg körükben a soviniszta nacionalizmust.

Lelkipásztorként is otthonosan mozgott Sóskúton. Képességei túlmutattak azon, mint amire helyben szükség volt - de képes volt hatásosan, a nép nyelvén szólni. Utódainak adott tanácsai praktikusak, akár szertartások időpontjáról, akár a prédikációk ideális hosszáról beszélt. Azt vallotta magáról, hogy szívesen temetett — de érdekes módon a magas csecsemőhalandóságra vagy a spanyolFORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL V.

13