Mózessy Gergely (szerk.): Lelkipásztori jelentések, 1924–1926 - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 3. (Székesfehérvár, 2009)
A lelkipásztori jelentések és forrásértékük változásai egyházmegyénkben
A LELKIPASZTORIJELENTESEK ÉS FORRÁSÉRTÉKÜK VÁLTOZÁSAI EGYHÁZMEGYÉNKBEN A „lelkipásztori jelentés” fogalma valójában két különböző, ám közös gyökerekkel rendelkező forrástípust is jelölhet. A plébániáknak régtől fogva kötelezettsége évenkénti statisztikai adatszolgáltatás az egyházmegyei központok számára. A székesfehérvári hagyomány ezt inkább hitéleti jelentés néven tartotta számon. E forrástípus jelenleg is, évi rendszerességgel keletkezik. Aktuális adattartalma a következő: megadja a tárgyévi keresztelések számát korosztályos bontásban, a bérmálkozók, elsőáldozók, betegek kenetét felvevők számát, a házasságkötésekét (külön kezelve a vegyesházasságokat ill. a katolikus hívek és megkereszteletlenek között kötöttek adatait), továbbá az évi szentáldozások számát. Számot ad a hitoktatásban részesülőkről, hittancsoportokról és hitoktatókról, a templomba járókról hétköznap és vasárnaponként, valamint a temetésekről. Megemlékezik a világi lelkipásztori kisegítők és az áldoztatást végző világiak számáról. E statisztikai íveket az egyházmegyei központokban összesítik és informálják róla a Vatikánt; újabban pedig a Magyar Katolikus Egyház hivatalos honlapján is közzéteszik egyházmegyei bontásban a főbb adatokat.' Természetesen az ívek adattartalma az évtizedek alatt sokat változott. Az 1930-as években például közölték a hitbuzgalmi egyesületek taglétszámait, vagy a politikai községet irányító testületek vallási megoszlását is. A másik forrástípus a plébánia hitéletéről szóló narratív beszámoló, melyet ma a bérmálások előtt - tehát néhol csak 3-5 évente - terjeszt fel a plébános a püspöknek. Ennek praktikus célja az, hogy a főpásztor - vagy megbízottja - a bérmáláskor adekvátan szólhasson a helyi közösséghez, tekintélyével megerősíthessen helyi lelkipásztori kezdeményezéseket. Mivel rögzített szabályrendszer arra nézve nem alakult ki, hogy voltaképp mit is kell egy ilyen jelentésnek tartalmaznia, ezek rendkívül heterogének - de épp ez adja érdekességüket. A fehérvári gyakorlat ma ezeket a bérmálás előtti beszámolókat nevezi lelkipásztori jelentésnek.1 2 Ez utóbbi forrástípus egyházmegyénkben alig több mint 80 esztendős. Létrejöttének körülményei sajátosak. Hosszú előkészítés után 1918-ban életbe lépett a Codex luris Canonici. A központi joggyűjtemény léte önmagában is megkövetelte az egyházmegyei szokások összehangolását a Szentszék központi akaratával, mely egyházmegyei zsinat tartásával volt megoldható. A székesfehérvári egyházmegye első zsinatát 1924-ben tartotta, csak a két másik, a trianoni békediktátum által területileg nem érintett egyházmegye, Vác és Veszprém előzte meg.3 A korabeli fehérvári püspök, Prohászka Ottokár 1 Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár (továbbiakban SzfvPL) - No.7260. csomó iratai. 1977- től van nyoma az adatok Rómába továbbításának, de nem újszerű kezdeményezésként. 2 SzfvPL - No.7276. csomó iratai. (1940-1990 közti időre vonatkozóan: SzfvPL - No.7224. csomóban.) 3 A zsinatról bővebben: Mózessy Gergely: A székesfehérvári egyházmegyei zsinatok. In: Szabó Ferenc szerk.: Prohászka ébresztése II. Budapest, 1998. 158-168. és Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945. Budapest, 1997. 210-212; 216-220. FORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL III. 9
