Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)
II. Dr. Bejczy Gyula püspöki titkár naplója
sok szintén elfogtak, de szabadon engedték. Most azonban azt hallja, hogy újra el akarják fogni, és ezért menekül előlük. Győrbe indul a püspökhöz26. Dél már elmúlt, amikor megköszönve a kedves látást, elindulunk az országútra. Hamarosan akad egy német autó, amely elvisz bennünket Kisbérig. Itt sietve megyünk az állomásra, abban a hitben, hogy a vonatot elérjük. De az már elment. Vissza gyorsan az országútra. Az első autó, ami akadt, csak egy személyt volt hajlandó magával vinni. Szabó Ferencné utazott ezzel haza, s most már Czikéékkel maradtam magamra. Mivel nem jött autó, azt ajánlottam, induljunk gyalog Bakonysárkány felé. Ha gyalog kellene mennünk egész odáig, az sem lesz túl messze. Azonban Kisbér szélső házaihoz érve látom, hogy két német teherautó álldogál, mert az egyiknek a gumiját javítják. Megszólítom az altisztet, hogy nem mehetnénk-e velük Fehérvárra? Szívesen elvisz hármunkat, mondja. Megvárjuk őket, és fél hétkor a püspökség előtt szállunk le a német kocsiról... Két üveg bort adtam a jó katonáknak, akik folytatták utukat Pécs felé... 1944. december 21. Csütörtök. Egyre fokozódik a harc a város körül. A belövések mind gyakoribbak. Reggel 9 óra tájban vagyunk, amikor épen befejeztem egy kis cikkecske összeállítását az Új Fehérvár számára. Ezekben a nehéz időkben a magyar sorsközösségről akartam gondolatot adni:27 Amikor ellenőrzés okából átolvastam a kis írást és az utolsó mondatnál tartok, az ablak elé csap egy akna és leveri az összes ablaktáblákat. Az írógépnél ültem, nyakam tele lett üvegdarabokkal, de semmiféle sérülést nem szenvedtem, éppen úgy, mint levéltárosunk, dr. Németh László, aki másfél méterre állott tőlem. 1944. december 22. Péntek. Már a város közvetlen szomszédságában tombol a harc. Ágyúk dörögnek, aknák csapódnak be, most már komolyan érezzük, hogy a fronton vagyunk. 26 Báró Apor Vilmos győri püspök. 27 Megjelent: Új Fehérvár, XI. évf. 286. sz., 1944. december 21., 2. old. Szövege: Magyar sorsközösség... Kölcsey Ferenc egyike azoknak az örök magyar útitársaknak, akik nemzetünket végig elkísérik történelmi útjára. Víg napokon és sötét óráinkban egyaránt kitartanak mellettünk ezek az útitársak. És ha Kölcsey emlékét idézzük, bátran megállapíthatjuk, hogy ő jól látja, hogy a nemzetet a saját nyelv, saját szokások, saját ősök, saját hagyomány, saját sorsközösség tudata köti egybe és választja el a többi nemzettől. Mindezek a múltból hatnak a jelenbe, amit Kölcsey ígyfejez ki: „ mind lélekről plántált emlékezeten nyugosznak; s a szerént amint, vagy hűen ápoltatnak, vagy hűségtelen ridegséggel elhagyatnak, vagy gazdag virágzatú nemzeti élet fejtik belőlük, vagy nemzeti hervadás és enyészet következik...” A gondolatot tovább fejtegeti a költő és megkapó szavakkal állapítja meg, hogy kinek-kinek csak egy hazája lehet: „Minden állat keres magának fekhelyet, minden madár fészket, hova nappali vergődése után nyugodbni visszatért; s egyedül az emberenfeküdnék-e a sors legterhesebb átka: vándornak lenni az egész bujdosó csillagon keresztül s mindenütt lenni, hogy mindenütt idegen maradjon... Viselhet-e az egész emberi nem iránt tiszta szent, szerelmet szívében, ki saját házanépe keskeny körében nem tudná magát boldogabbnak [...] mint másutt mindenütt?Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát. Egész világért, egész emberiségért halni: az Isten teheté; ember meghal háza népéért, ember meghal hazájáért: halandó szív többet meg nem bír...” 33
