Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Faragó Kornélia: Az arc felkavaró békéje (Maurits Ferenc Portrénaplójáról)
78 múljanak el vele. Szembesül és szembesít, többféle összefüggésben világítva meg az önmagától való megszabadulás kísérleteit. Lehetetlen nem érzékelnünk, hogy az arc-sorolás milyen feszültségeket generál. Az arcban való megjelenés képeit, a befelé látott figurákat soha nem lehet kimeríteni. A mozzanatnyi különbségek iránti érzékenység motiválja a befogadót. Sorozatban nézve olyan hatásuk van, amely ösztönzést ad a bennünk rejtőző titkok előhívására. A különböző gondolatok szétszóródva jelennek meg a művészkönyv vizuális élményében. Voltaképpen minden kép egy szegmentum abból a bonyolult komplexumból, amelyet emberi arcnak nevezünk. Maurits következetesen építkező művészetét jellemzi, hogy jelentésük az életmű egészének láncolatában érvényesül igazán jól. Az életműében, amely sohasem szűnt meg a portré természetét kutatni. Akármilyen aspektus is álljon előtérben, a portré azontúl, hogy mindig a másik arca, valamelyest önarckép is. Békés, mégis felkavaró önelgondolás. Az érzéki látszásában megnyíló dimenziók valahogy mindig alteráló énképek. Az arcokhoz való láncolatos viszony az én önmagával való egybeesésének felszámolódását is jelentheti. Ezért motoz bennünk a kérdés: énkeresési gyakorlatként, az önmegjelenítési játék egy módjaként kell-e értelmeznünk ezt a sorozatot, önmagát állítja elénk a portretista az arcok sokaságában, vagy éppen a saját arcot leplezi el? Azt sugallva, hogy bár az expresszív képmások nagy mennyiségében kirajzolódnak bizonyos személyes szellemi-érzelmi tartalmak, mégsem mondhatjátok meg ki vagyok, mint ahogyan azt sem, hogy pontosan kiket is rejtegetek magamban. Mauritsot, akinek a tevékenysége átíveli a hatvanas évek elejétől a máig tartó korszakot, a kezdetek óta foglalkoztatja a portréműfaj visszahelyezése az érdeklődés aktuális folyamataiba. Szinte minden alkotói korszakában felmerül, hogy milyen jelentések is vannak az arcban, az arc általi megszólítottságban. Szüntelenül bővülő arcképcsarnokának képei a kortárs művészet kérdéseit is elénk tárják: beépülnek általános művészeti elgondolásának áramába, teljesen feloldódva sajátos világszemléletének forma- és színviszonyaiban, anélkül hogy teljesítenék a hagyományos műfaji szempontok feltételeit. Sokoldalú kreativitásának különleges oldalát fedi fel, amikor kombinált festészeti ötleteket érvényesítve, a felület jellegének érzékeny szerepet szán a kifejezésben. Az érzéki benyomás fokozására, a fókuszok kijelölésére ezúttal is különféle textilanyagokkal dinamizálja az applikált képtereket. Az anyagszerűen jelentkező színek elevensége, mozgása mintha egy harmadik dimenzió bevonását készítené elő. Úgy tűnik, a portretikus egyénítés eszközeiként is értelmezhetők az exkluzív hatású vizuális formai elemek, az aranyszínű anyagforgácsok, a flitteres mikrodarabok, az arcokat fátyolozó tüllök. Amikor Mauritsot a fotografikus hasonlóság érdekli, fényképeket vesz kölcsön más alkotóktól, és korrekciós technikákkal dolgozik. Egyébként semmiben sem korlátozza a hűség problémája, mindig is teljesen kivonta arcképeit az utánzás jelentésköreiből. Radikális átértelmezéseivel megszabadul a portré dokumentum-
