Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
39 Nem szeretem a tükröket. Sőt mi több, irtózom tőlük. Persze most azokra a tükrökre gondolok, amelyek a lakásomon kívül találhatók – például egy kávéházban, a liftben, vagy akár egy kirakatüvegben. Azok, amelyek otthon vannak, nem ijesztenek meg, nem ejtenek rémületbe. Már háziasítottam őket, és nagyjából olyan képet adnak rólam, mint amilyet viszont szeretnék látni. Ezekben a családias tükrökben alig öregszem; arcvonásaim szinte semmit sem változnak az évek múltán. Nem, hát persze, az őserdőben nincs nálam tükör. Csak néhanapján pillantom meg ábrázatomat egy-egy tó tükrében, vagy borotválkozás közben, a fényes pajzson, amit egy fekete tart arasznyira az orromtól... Nyíltan hadat üzentem hát az idegen tükröknek, Rosaura, de azért nehogy gondolja ám, hogy nem elég vonzó a külsőm! Épp ellenkezőleg. Elcsíptem már néhány női megjegyzést, miszerint elég délceg fickó vagyok. Már az előbb is mondtam, hogy sokan svédnek néznek. Egy jóképű svédnek, természetesen, mert gondolom, azért rossz arcú svédek is akadnak... Nem, azért nem szállt fejembe a dicsőség (az érdem elvégre a szüleimé); mindenesetre szeretném leszögezni, hogy nem holmi viharos éjszakán fogantam, mint oly sok ismerősöm. Hogy milyen színű a szemem? Hát erre nem tudnék egész pontosan válaszolni; olykor azt hiszem, hogy zöld, és kék a fénye. Máskor meg épp az ellenkezőjét gondolom – vagyis hogy kék, és zöld a fénye. A szememet édesanyámtól örököltem. Jaj, ismernie kellett volna azt a szent asszonyt...! ▶ – Ezt a megjegyzést igazán megtarthatta volna magának, kedves asszonyom. Szükségtelen volt ilyen csúnyán megsértenie. Azt mondja, nincs kedve elkárhozni, egy bolond társaságában pedig még kevésbé. Jól van, gondoljon csak, amit akar. Engem csak az bánt, hogy egy ilyen szerelmi vallomásra maga sértéssel felelt. Egy hosszú órán át provokált engem, és most, amikor végre elérte, amit akart, rám süti az „őrült” bélyegét... Bizony, doña Ramona – vagy hogy az ördögbe is akarja, hogy hívjam –, ne tagadja, mindvégig maga provokált, attól a perctől fogva, hogy válaszolt a hívásomra. Maga volt az, és senki más, csakis maga, aki obszcén módon szuszogott a kagylóba, többször is a mikrofonhoz dörzsölte az ajkát, és hosszú szüneteket tartott, hogy utat engedjen a képzeletemnek... Ne jöjjön most nekem kifogásokkal; higgye el, elég nagy tapasztalatom van már abban, hogy ismeretlen nőkkel társalogjak telefonon, és nagy szakértelemmel elemzem a felém kibocsátott akusztikai jeleket... Igen, igen, doña Restituta, nevessen csak, ha akar! Igazi szakértője vagyok a hangpszichológiának, úgyhogy ne próbáljon becsapni! Nehogy azzal jöjjön nekem, hogy azért veszi így a levegőt, mert elferdült az orrsövénye, vagy mert allergiás valami gazra! Amióta csak elkezdett beszélni, folyamatosan figyelem a hanglejtését, meg a kis szüneteket; amikor a torkát köszörüli, annak jeleként, hogy zavarban van... Nevetséges, ha most arról igyekszik meggyőzni engem, hogy
