Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Javier Tomeo Az oroszlánvadász (Mester Yvonne fordítása)
33 semmi közös vonás nincs bennünk – jobban kedvelem a magányos farkasokat, a csend és a gondolatok gyermekeit, akik képesek rá, hogy szerény világukat a képzelet és a fantázia melegágyává varázsolják. Bizony, bizony, kisasszonyka, ismerek néhány ilyen embert – igaz, nincs belőlük túl sok... Csak elvétve akad rájuk az ember; bezárkózva élnek egy-egy hátsó szobában, ahová sosem hatol be a napsugár. Ezek a névtelen hősök aztán vetnek egy-egy lapos pillantást a környezetükre, és úgy érzik, rászedték őket. „Miért ők, és miért nem én?” Ezt kérdik maguktól. „Mit tettek ők, amit én nem, mivel érdemelték ki ezt a pezsgő életet? Talán nem ugyanolyan anya szült engem is?” S akkor lelkük legmélyén megszólal egy titokzatos hang, amely azt súgja, hogy bizony még tiltakozni sincs joguk. Ez a hang alapvetően arra a mesére emlékezteti őket, amikor a béka felpuffad, hogy akkora legyen, mint az ökör, majd az erőlködéstől szétpukkan. Ám az efféle emberek csak azért sem hagyják magukat! Fel akarnak kelni a tolószékből, csakhogy a tolószéküknek is hiányzik egy kereke. Nincs más választásuk, mint visszaülni, ám csukott szemmel ezután is új utakat keresnek a szabadság felé. S így a képzeletük erejéből végül sikerül berendezkedniük egy csodás világban, ahol persze semmi sem valódi. Más szavakkal egy olyan világban, ahol a dolgokat és a bennük rejlő lehetőségeket mágikus erők hosszú sora, nem pedig a determinisztikus folyamatok láncolata szabályozza. Tud még követni, kisasszonyka...? Érti, mit akarok mondani...? Nem? Elvesztette a fonalat? Semmi baj, akkor másképp mondom. Ezek a boldogtalanok (mert így vagy úgy, mégiscsak boldogtalanok) a saját méretükre szabnak egy világot, pontosabban a vágyaik pontos méretére... Nem, ön természetesen nem mond butaságot; csodálatos dolog egy olyan képzelt világban élni, amely jobban tetszik annál, mint amely megadatott; csakhogy nekem semmi közöm ezekhez az álmodozókhoz! ▶ Tudom én nagyon jól, hogy már a kutya sem törődik velem. Immár senkit sem érdekel, hogy úgy füstölök, mint a gyárkémény, vagy hogy minden este olyan részeg vagyok, mint a csap. Az embereket érzéketlenül hagyja, ha felfalnak az óriáshangyák, vagy ha széttaposnak a bivalyok. „Emlékszel arra a fickóra, aki két éve oroszlánvadászatra indult?” Ezt kérdezhetné majd valaki félvállról, egy sokkal érdekfeszítőbb társalgás közepette. „Emlékszel, hogy néha itt volt esténként, annál az asztalnál, egy üveg rum mellett, és záróráig ücsörgött ott szótlanul? Hát azt már nem látod többé. A nyomorult örökre Afrikában maradt, mert szétmarcangolta egy oroszlán, egy buzgó ifjú hím; névtelen sírba temették a feketék, csak a sakálok látogatják esténként a sírját.” Nagy árat kell fizetnem a függetlenségemért, kisasszonyka... Maga azt hiszi, hogy csakis egy édes szóra vagy egy ösztönző mondatra várok, amely majd segít kivárnom a jobb időket? Persze
