Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-4. szám)
2024 / 1. szám - Füzi László: Mélypontok, ütközések (Németh László – 1956 után)
65 szen a rendszer összeomlásáig. A kádárizmus ebből a szempontból csupán egy pragmatikus, józan politikus sajátos uralmi stílusa, aki egyszerre végtelenül korlátolt, kizárólag ideológiája primitív derivátumaiban képes kifejezni magát, másfelől higgadt, s a maga ösztönös módján kifejezetten agyafúrt hatalomtechnikus.”56 S ha nem is követem itt végig Rainer M. János oldalakat kitevő meghatározását, s az egyes jelenségek általa adott értelmezését, az ezek kapcsán tett összefoglaló megállapítását mégis idéznem kell: „A posztsztálinizmus a korábban erőszakkal kialakított koherencia fellazulását hozta, ez a lazulás azonban az 1989-es rendszerváltásokig soha sehol nem alakult át minőségileg más szerkezetek koherenciájává. Az inkoherencia maga vált összetartó erővé, bár a végső nyomatékot mindvégig a birodalmi erőszakapparátus biztosította. A kádárizmus ennek volt a legkoherensebb, legfinomabban tagolt, relativizmusában legtöbb mozgásteret engedő létezési módja. Ma is ellenáll az utólagos meghatározásoknak, mert a maga idejében sem tudta senki, mi is voltaképpen; több-e viszonylagosságnál, viszonyításoknál, hallgatásoknál, az informalitás kisvilágainál.”57 Ha azt mondjuk, hogy nyilvánvalóan nem a minőség forradalmának időszaka érkezett el a hatvanas évekre ráfordulva Magyarországon, akkor, annak ellenére, hogy Németh nem volt a Kádár-korszak történésze, de tudjuk, hogy érzékelte saját korát, s éppen 1956 kapcsán láttuk azt is, hogy a részletekre is figyelő politikai elemző volt, meg kell kérdeznünk, hogy a korábbi időszakokkal szemben mi késztette az adott helyzet elfogadására. Nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a szocializmus „nem tágult ki” annyira, hogy őt is magába fogadhassa, ahogyan azt is látnia kellett, hogy ott és akkor Kádár nem adta azokat a „kacsintó jeleket”, amelyeket Németh az emlékirata szerint 1956-ban is látni vélt, hanem történetesen balos fordulatokat hajtott végre, s emberek sokaságát végeztette ki. Az idézett elemzések megmutatták, hogy nem az 1957-ben többek mellett neki is adott Kossuth-díj, magam pedig azt mondom, hogy nem is az 1959-es szovjetunióbeli út hozta meg ezt a változást, magát az utazást inkább már következménynek látom, amelynek az utózöngéit el kellett viselnie. Közel állhat a valósághoz Standeisky Éva megjegyzése, mely szerint az adott helyzetet már korábban elfogadó egyes népi írókkal szemben a két nagy: Németh László és Illyés Gyula a népi írókkal kapcsolatos állásfoglalásból még erőt merítettek a további kívülálláshoz, aztán Németh 1959-ig, Illyés 1961-ig bírta.58 Abban, hogy csak (?) eddig bírták, számos más tényező is szerepet játszhatott. Nyilvánvaló, hogy Németh teljességgel kimerült, ez a kimerültség nem csupán a betegségéből következett, hanem abból is, ▼ 56 Rainer M. János: Posztsztálinizmus és kádárizmus – Történeti diskurzusok, in.: Rainer M: János: Bevezetés a kádárizmusba, 1956-os Intézet – L’ Harmattan, 2011, 95–148., idézett rész: 144. 57 Uo.: 148. 58 Standisky Éva: A belügy, a párt és a népi írók, ih.
