Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Iván Alekszejevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása (részlet – Soproni András fordítása)
5 már árnyék borult, és kinéztem a tóra és a benne tükröződő zöld – távolabb pedig kék – hegyekre, a szépség valósággal elvakított, és váratlan erővel hatott reám. Abban a pillanatban elfogott a vágy, hogy szeressek, sőt, éreztem is magamban a szeretetet önmagam iránt, sajnáltam a múltat, és reménykedtem a jövőben, és az élet örömmel töltött el, azt akartam, hogy soká, soká éljek, és a halál gondolata gyermeki és költői rémületté alakult... A fizikai benyomás, a szépség a szememen keresztül beözönlött a lelkembe...” „Nem tudok búcsúzás előtt beszélni azokkal, akiket szeretek.2 Azt mondani, hogy szeretem őket, restellem, meg aztán miért nem mondtam korábban; semmiségekről beszélni ugyancsak restellek... A mi drága körünk szétzilálódott, és alighanem örökre... Egyszerre magányosnak éreztem magam, és olyan szomorúság fogott el, mintha először történt volna meg az életemben...” Ebben a naplóban – ugyan, hol van itt a „farkasszem”, és miért jelenik meg még itt is „a halál gondolata”? – először használ bizonyos olyan szavakat, amelyek újak az irodalomban: „Egyszerre megcsapott bennünket valami rendkívüli boldog, fehér tavaszi illat...” „Körös-körül már minden fekete volt. A hold megvilágította a tágas tisztást, a patak egyenletesen zúgott a horhos mélyén, a nárciszok fehér illata kábítón terjengett a levegőben...” Aztán mintha megint egy más ember arcképei következnének. Miután férj, családos ember, békebíró, fáradhatatlan és gondos gazda lett, kultusszá emelte a földbirtokos nemességet, felvette annak az életszakasznak az úriember külsejét, amikor már biztos családi és társadalmi helyzetre tett szert, ereje teljében, buzgalommal és önmagával elégedetten él, ami összhangban van privilegizált származásával, növekvő vagyonával, öröklött hagyományaival: ezeken az arcképeken megint kifogástalanul van öltözve, az egyiken még cilinder is van a fején, a testtartása fesztelen, büszke, szép, a szemében úrias megvetés, hanyagul tartott kezében cigaretta. Az ember csak ámul e portrék láttán: hiszen ezekben az években írta meg a Háború és békét – Natasa és Petya Rosztovot, Pierre-t és „a kis hercegné” halálát, Natasa és Andrej herceg utolsó találkozását, kettejük szerelmét, a herceg halálát... De máson is ámul az ember: könnyen sírva fakadt, s még ezekben az években is képes volt bármelyik percben forrón és elérzékenyülten könnyeket ontani. Az érzékenység, a gyengédség megint mintha furcsa szavak lennének rá vonatkoztatva. Így ír például Szofja Andrejevnának: „Borzasztóan szeretem! Visszaszállok a múltba: Pokrovszkoje, lila ruha, elérzékenyülés – a szívem zakatol.” Vajon a fürkésző tekintet, a bizalmatlanság, a szigor hová tűnt? „Ahhoz, hogy valaki bekerüljön olvasóim kiválasztott csapatába, igazán nem sokat kérek: legyen érzékeny, legyen vallásos, s hogy amikor elbeszélésemet olvas▼ 2 Jellemének egyik vonása, hogy nagyon szégyenlős volt (I. A. Bunyin megjegyzése).
