Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 5. szám - Turbucz Péter: A kritikus tekintet (Bence Erika: A Tarkó-rejtély című könyvéről)
99 De nem kizárólag Gadamer hatását látom érvényesülni a fejezetekben, hanem Hans Robert Jaussnak azon megállapításának irodalomtörténetbe történő átültetését és alkalmazását, hogy az irodalom elváráshorizontja jellegéből adódóan a történeti életpraxis elváráshorizontja fölé emelkedik, ekként nemcsak tapasztalatokat őriz, hanem meg nem valósult lehetőségeket is anticipál. A könyv recenzióit olvasva azt érzem, hogy látszólag nincs az a huszadikhuszonegyedik századi évtized, melynek irodalmi kérdéseiről, továbbá ismert, vagy épp ismeretlen alakjairól Bencének ne lenne releváns és átadható tudása. Jelen munkáját tizenegy nagyobb fejezetbe rendezte, amelyeket a rend kedvéért felsorolom, ám előre leszögezem, alább mindössze az első passzusát fogom bemutatni. Számomra ugyanis ennek írásai a legkedvesebbek, míg a többi szakaszba, ha nem is csak „betekintettem, mint Bolond Istók Zágrábba”, de amellett, hogy valamivel messzebb állnak lelki alkatomtól és érdeklődési körömtől, túlfeszítenék az ismertetés kereteit. A kötet fő fejezetei a következők: Első világháborús regények / Végel László regényei, naplói / Kontra Ferenc regényei, novellisztikája / Fenyvesi Ottó költészete / Géczi János regénye, verseskötetei / Milbacher Róbert regény- és esszéírása / Mezei Márk regényei és más holokauszt-történetek / Rém-, bűnügyi és más történetek / (In)faustosok, betegségtörténetek / Kollázsversek és mobil kollázs-regény / Nem támogatott könyvek. A Tarkó-rejtély a legnépszerűbb, töretlen népszerűséggel forgatott első világháborús magyar regények mélyelemzéseivel kezdődik, amelyek a könyv egyharmadát teszik ki. Előszó hiányában az első tanulmányból derül ki, hogy a címválasztását nem a fantázia szülte, hanem a szerzőt egyik hosszabb ideje foglalkoztató kérdés, Tarkó János írói helyzete a vajdasági magyar irodalomban. Az irodalmi kánon és Tarkó életének vizsgálatán túl, az Amíg a nagy vihar tombolt... című első világháborús regényét elemezve meggyőzően bizonyítja, hogy a mű – annak ellenére, hogy Nagybecskereken adták ki 1919-ben – miért nem lehet az ismert magyar háborús regények, illetve magának a műfajnak korai előfutára, miként a vajdasági magyar irodalom, mint szellemi konstrukció első műve sem. Legnagyobb sajnálatomra a tanulmány mintha megállna emez kiváló dekonstrukció elvégzésénél, hiszen a Verne- és Jókai-mintákra inkább csak utal, mint lehetséges előképekre. Bence második elemzése nem kevésbé érdekes! Ebben a magyar hinterland-regényekkel foglalkozik, közelebbről Tersánszky Józsi Jenő Viszontlátásra drága... című, 1916-ban megjelent művének keletkezéstörténeti és szociokulturális vizsgálatán keresztül, mint műfajalkotó munkát, bepozicionálja azt a háborús regények második sorozatába, amely a húszas–harmincas évek fordulójának időszaka volt. Elfogadva érvelését, csupán azt sajnálom, hogy a Viszontlátásra, drága... összehasonlítása az irányzat első hullámának műveivel elmarad, így az olvasó nem tudja meg, hogy – a később keletkezett írások távolságtartóbb attitűdjén kívül – miben más és több ez a regény, mint az 1914–1918 között írtak. Harmadik tanulmánya témáját már
