Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-4. szám)
2024 / 4. szám - Locker Dávid: II. Szolipszista Internacionálé (Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán)
nem értek vele egyet.) A baj akkor van, ha ez az idealizmus, pláne szolipszizmus a versek poétikájába gyűrűzik át. Nem lehet úgy írni - egyáltalán: nem ül le írni az ember, hisz minek? -, ha nem tételezi fel, hogy léteznek rajta kívül intelligens szubjektumok, akik érteni fogják, amit ír. Valamennyire már apellál rájuk eleve, hisz egy közösség által beszélt nyelven - jelen esetben magyarul - alkot szavakból elméletileg jelentéssel bíró mondatokat. A (félreértett) romantikus zsenikultusszal ellentétben tehát eleve kompromisszumokat hoz a költő, hisz egy elképzelt, beleértett, ideális stb. befogadónak ír, aki olvasni fogja a szövegét, és azt is szeretné, hogy ez az olvasó érezzen, gondoljon, reagáljon valamit. Ezt jelenti a líraműhelyek azon kedvelt frázisa, hogy „működik a szöveg”. Mikor erre az eredendően kommunikatív helyzetre fittyet hányunk, és csak „a fejünkben amúgy működő” tudati konstellációkra hallgatunk, olyankor születnek a fent tárgyalt képzavarok. De hogy további illusztrációkat hozzak, beidézek további néhány sort: „elszédülnek szép ujj aim ” (33.); „most nyögésed ragyog át a falon / nyögésed a dallamos kecses” (19.). Ezek az eltérő érzékelési formákat előhívó sorok egyszerűen nem állnak össze, még ha szemantikailag értem is, hogy „mire gondolt a költő”. Csak éppen pontatlan és gejl a végeredmény; lásd a „kecses nyögést” vagy a Szerda déli tájat, amiben ilyen sorok olvashatóak: „mókusugráshang csobog” (13.). Értem én, hogy szép meg idillikus, ahogy ugrik a mókus, de a „csobogás” sajnos más akusztikai hatást evokál, mint ami plauzibilis lenne egy mókusugrás/wigra - amin az sem változtat, hogy ez egy vers. A legnagyobb baj ezekkel a megoldásokkal talán épp az, hogy valami nagyon infantilis értelemben versek akarnak lenni: a vers valami, ami szokatlan, eltér a köznyelvtől, invenciózus kép' és szóalkotásokkal dolgozik stb., és van valami elemeit, idillikus szépelgése, de leginkább finom és giccses bája.6 Van azonban, persze, mikor úgy sikerül átadni a szolipszizmust - dilemmá' ját? problémáját? üzenetét? -, hogy az közben elkerüli az önkényes képalkotás veszélyét, sőt vizuálisan nagyon plasztikusan és új megközelítésben mutatja fel azt. Előbbire példa a siva című vers, mely nemcsak nyelvi szinten működteti jól a képiséget - a „lökésre váró műremek / törékeny készenlétben” nemcsak önértelmezés' ként nagy poétikai bravúr -, hanem formájában is, lévén, középre zártsága folytán elkezd képversre haj azni a szöveg - a váltakozó sorhosszúságok Siva istennő karjait idézik -, de közben nem is teszik ezt olyan szájbarágósán, mint a történelmi'politi' kai versként lyukas zászlót imitáló [tetszőleges címer helye]. De hozhatnám a temati' ▼ 6 Lásd (kiemelések tőlem): „sárban fetreng szelíden és / virágzik egy sörösdoboz... //...felhőkapu ível fölöttem, / megrezzen; „szívem repedt márványlufi" (27); „szobám padlójából szivárog a szín ...//... elszédülnek szép ujjaim".; „ha kikel majd két pupillám / ha virágjuk egekig nő / táncol majd sok ezer szirmuk / letépi néma felhő.” (65); „csak nézi, ahogy fürdik a folyó" (34). Hogyan tud fürödni a folyó, lévén ő maga az anyag, amiben fürdeni lehet? Persze lehet, hogy ez is a szolipszizmusra rímel, és ebben a jelentésben még egy érzékletes kép is; csak éppen beleszuszakoltnak tűnik sokadjára is ez a filozófiai-szemléleti jelentéselem, pláne egy alapvetően másról beszélő versben. De az előző idézetnél is feltehetném a kérdést: mégis hogyan kell elképzelni, és mit jelent az, hogy a pupillák kikelnek a Dunából és virágok nőnek belőlük? A szépelgésen túl? IO«?
