Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-4. szám)
2024 / 4. szám - Locker Dávid: II. Szolipszista Internacionálé (Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán)
Számomra problematikusabb azonban a vers folytatása - merthogy (leg' alábbis ebben a verziójában) nem zárul le itt a vers. A két naiv versszakot egy tudatósabbnak, irodalmilag reflektáltabbnak tűnő hang folytatja egy zárójele' zett prózaversszakaszban, ahol már a pedzegetett „tudatpoétikába” csapunk át: (ha akarom, szivárványhártyáimon lepkeszárnyak nyílnak, és köldököm kipattan tövestül, hogy gödrök aljára másszon, ahol tükrökké állnak össze a gallyak árnyékai, és szimfóniák surrannak végig az árvalányhajakon, lefolynak a hangyák szemüregein, egész a csillagok gyökeréig [...] és így tovább). Az eredendő problémán túl - hogy stilárisan, kiét' leltségben túlzottan elüt a két szakasz, s ez a széttartás nem igazán motivált - nagyobb, a kötet egész tudatműködést színre vivő, „szolipszisztikus” poétikájának megoldatlanságába kapunk itt bevezetőt. Köztudott, hogy nagyon vékony a határ zseniális, invenciózus képalkotás és képzavar között. Objektív differentia specifica szerint talán nem is lehet elkülönböZ' tetni a kettőt. Az viszont biztos, hogy én Kellerwessel ezen extrém képalkotásait nagyon erősen utóbbinak érzem. Persze nem az egészet: a „kipattanó köldököt” még látom, ahogy azt is, hogy itt tulajdonképpen gyökeret eresztésről van szó a gödrök mélyén. Onnantól viszont már nagyon zavarossá válik a gondolatfolyam, hogy tükrökké (?) állnak össze a gallyak árnyékai (!). Hogy tudnak tükrökként funk' cionálni a gallyak árnyékai? Mit vernek vissza? Hisz ők maguk semmi mások, csak a fény hiánya, a tükröződés pedig optikai jelenség. Ráadásul mit keresnek a gallyak a „gödörben”? A gally elméletileg nem a fa gyökerét jelöli, hanem a vékonyabb ágait, amik értelemszerűen a földfelszín felett helyezkednek el. De a folytatás sem kevésbé zavarba ejtő: hogy kerül a csillagok „gyökere” (!) a hangyák szemüregein belülre? Még csak a nem is a csillagok képéről van szó, tehát arról, hogy a hangyák látják a csillagokat - nem vagyok entomológus, így azt nem tudom megmondani, látjáfoe a hangyák a csillagokat, különösebben nem is érdekel -, hanem a „gyökerükről”, tehát ezek szerint a csillagok a hangyák szemének mélyéből „ágaznak ki”, onnan „erednek”? És mégis hogyan? Nem lehet ennyire halmozni a hétköznapi, konvencionális világérzékelésünktől eltérő képeket, mert egyszerűen implauzibilis lesz az egész. Az erény itt is - és azt gondolom, hogy ebben bizony Arisztotelésznek volt igaza - középen van; magyarán a titok nyitja a mértékletesség, az arány érzék. Nézzük meg a magyar költészet legszebb képzavarát (amely ráadásul Kellerwessel kedvenc költőjétől származik): „semmi ágán ül szivem”. Ez a kép nem (csak) attól működik, hogy egy még nem látott vizuális tapasztalatban részesít, hanem hogy már meglévő jelentés tár sírásokhoz rak hozzá valamit, azokat fűzi tovább és össze szervesen. A „semmi” a hétköznapi használatban is a nullfok, a negativitást IS nélkülöző, üres, végtelen nihil, a nemlét, a megsemmisülés jelentéseit hívja elő. A „szív” ősmetaforája pedig az élet, tehát a pozitivitás, az érzelmek által a világra kapcsolódó lét, a tulajdonképpeni Émtudat központjaként szintén már ismert jelentéseket aktivál (még ha ezek komplex és diffúz jelentésmezejét a diszkurzív 107
